O čemu je 2010. pisala EX PANNONIA br. 14 (uglavnom o lokalnoj istoriji, umetnosti i delatnosti arhiva)

Časopis Istorijskog arhiva EX PANNONIA br. 10 jedan je od naših najsadržajnijih a možda i najbolji broj do sada (2018.)

prelom u pdf formatu: http://suarhiv.co.rs/downloads/expannonia/exPannonia_14.pdf

Korice-broj-14

SADRŽAJ:

STUDIJE:

  • Stevan Mačković,  O strukturi i profilu korisnika arhivske građe u Istorijskom  arhivu  Subotica (2005 – 2008)           
  • Tibor Halas, Predmet o izgradnji crkve subotičke reformatske verske zajednice u vreme mađarske uprave  (1941-1944)
  • dr Emil  Libman, Dr Antal Barta – život i rad
  • Đerđ Bereš, Najstarija povelja u Istorijskom arhivu Subotica (Grb i plemićka          povelja porodice Senci)
  • Branko Ćupurdija, Razgovori sa Anom Bešlić
  • Zoltan Devavari, Istoriografija o Subotici
  • Zoran Veljanović, Savezničko bombardovanje Subotice u leto i jesen 1944. godine
  • Žužana Korhec Papp, Restauracija reprezentativnih portreta stare subotičke gradske kuće 

IZ ARHIVSKE GRAĐE:

  •  Tatjana Segedinčev, O albumu fotografija dr Bele Maćašovskog (dr Mattyasovszky  Béla) koji je nastao za vreme Prvog svetskog rata
  •  Zoran Vukelić, Ukidanje opštine Bajmok 

IZ RADA ARHIVA:

  • Zoltan Mesaroš, Drugi  subotički arhivski dan
  • Zoltan Mesaroš, Arhiv i škola II
  • Zoran Vukelić, Izložba o subotičkim gradskim kućama

PRIKAZI:

  • Mijo Mandić: Buni, Bunievci, Bunjevci, Bunjevačka Matica, Subotica 2009, st.248./ Stevan Mačković
  • Бранко Ћупурдија: Породица колониста у Бајмоку 1945–1948, Друго измењено и  допуњено издање, Српски генеалошки центар, Београд 2009, 318. /Zoran Vukelić

 

 materijal sa prezentacije o časopisu u Gradskom muzeju

Slide1Slide2Slide3Slide4Slide5Slide6Slide7Slide8Slide9Slide10Slide11Slide12Slide13Slide14Slide15Slide16Slide17Slide18Slide19Slide20Slide21Slide22Slide23Slide24Slide25Slide26Slide27Slide28Slide29Slide30Slide31Slide32Slide33Slide34Slide35Slide36Slide37Slide38Slide39Slide40

  • Stevan Mačković, arhivski savetnik O strukturi i profilu korisnika arhivske građe u Istorijskom arhivu Subotica (20052008)                  

Dve su velike i međusobno umnogome različite grupe korisnika arhivske građe. U prvu možemo svrstati lica zainteresovana za određene podatke, koja istraživanju pristupaju samostalno i u skladu sa procedurama predviđenim i utvrđenim propisima Arhiva. Dobivene podatke oni većinom koriste za svoje radove: naučne, seminarske, diplomske, publicističke itd, te za postizanje drugih stručnih ciljeva, radi upotpunjavanja rodoslova svojih familija ili u neke, ličnim pobudama određene svrhe, poput godišnjica matura itd. Ovu grupu označićemo kao korisnike – istraživače. Drugu grupu čine lica i pravni subjekti kojima su podaci iz Arhiva većinom potrebni sa snagom pravnih dokaza u privatno–pravne svrhe ili kao dokumentacija tehničke prirode, te se njima ne omogućava da samostalno pretražuju po građi, nego im se izdaju tražena uverenja, prepisi ili overene fotokopije. U ovom radu se tretiraju samo korisnici – istraživači.

Istorijski arhiv Subotica (u daljem tekstu IAS) je ustanova iza koje stoji više od šest desetleća rada. Nakon svog formiranja i početka sa samo jednim zaposlenim, bez sopstvenih prostorija, sa vagonima nesređene i razbacane građe po terenu, vremenom je nastao kolektiv sa 21 zaposlenim u kojem mahom rade ljudi sa visokom školskom spremom i brinu se o gotovo 6000 dužnih metara arhivske građe smeštene u preko 3000 kvadratnih metara depoa. Prvi korisnici građe u naučnoistraživačke svrhe javljaju se od polovine pedesetih godina prošlog veka. Tokom zadnjih desetak godina njihov broj kretao se oko 50, da bi se 2007. i 2008. približio broju sto. U IAS arhivska građa je svima zainteresovanima, kako domaćim tako i stranim državljanima, dostupna pod jednakim uslovima. Doduše, za strane državljane potrebno je obezbediti dopuštenje pokrajinskog sekretarijata, koje se dobija na osnovu njihovih molbi. Sličan postupak važio je i prije 2000. godine, no tada je procenat pozitivno rešenih molbi bio dosta nizak[1], te tako dodatno destimulisao potencijalne istraživače. Rad i korišćenje građe regulisani su „Pravilnikom o korišćenju arhivske građe“. Svima zainteresovanima stoji  na raspolaganju i biblioteka IAS. Čitaonica ima dvanaest mesta za istraživače i funkcioniše sa dva radnika stalno raspoređena u njoj. Istraživači ispunjavaju matični list korisnika i zahteve za građu, što ujedno omogućuje da naš „Centar za informacije“ vodi evidenciju o njima, o korišćenoj građi i temama istraživanja. Obrada takvih podataka predstavlja elemente ovog rada.

Analize, statističke obrade i sagledavanja ove problematike, kako na lokalnom, tako i na širem vojvođanskom ili republičkom nivou, do sada su bile vrlo retke. Jedan od retkih je rad publikovan 1976. godine, u kome  mr Sredoje Lalić[2] obuhvata pregled stanja na čitavom području Vojvodine, a za subotički Arhiv navodi podatke o 178 fondova i 20 istraživača u periodu između 1973. i 1975. Od toga vremena, kako broj fondova, tako i broj istraživača, stalno su u porastu. Poboljšavali su se i uslovi za njihov prijem u čitaonici. Rastao je procenat obrađene i sređene građe i broj naučnoinformativnih sredstava o njoj. Kako je bez sumnje korisno, za planiranje rada na godišnjem i dekadnom nivou, za celokupnu programsku orijentaciju, imati neku vrstu povratnih informacija o tendencijama i smerovima interesovanja istraživača koji dolaze u Arhiv, o fondovima koji su u intenzivnoj upotrebi, ovo je pokušaj da se sumira stanje u periodu od četiri godine, od 2005. do 2008. Na kraju 2008. godine u Arhivu je bilo 458 fondova i zbirki (u ukupnoj količini od 5736 dužnih metara), od toga 385 sređenih (u količini od 3211 dužnih metara).

Tabela 1) UKUPAN BROJ FONDOVA IAS

 

Godina

  

Broj fondova i zbirki

 

Količina

2005   442 4702 dužna metra
2006             450 4794 dužna metra
2007   451 5496 dužnih metara
2008   458 5736 dužnih metara

Činjenica, koju istraživači prilikom posete Arhivu verovatno nemaju na umu, da svi ti sređeni fondovi čine osnovu iz koje oni mogu da tragaju za podacima, zavređuje određeni respekt. Neke od njih bi ta nepregledna količina istorijskih izvora, koja stvara velike mogućnosti za traganje i istraživanje, sigurno obradovala, dok bi druge samim tim mogla i zabrinuti. Tek sa spoznajom takvih relacija, oni će više ceniti arhivističku struku i pregnuća koja im omogućavaju da se iz ogromnog mora sa milionima podataka pronađe građa koja odgovara njihovim intresovanjima i zadovoljava njihove istraživačke želje.

Godine 2008. arhiv je posetilo 96 istraživača, od toga 83 domaća i 13 stranih državljana. Godišnji prosek domaćih istraživača je 74, a stranih 7. Za četiri godine posluženo je ukupno 324 korisnika. U periodu od 2005. (kada im se broj kretao između 3 i 13) do 2008. godine, zapaža se trend rasta broja stranih posetilaca. Istraživači su ukupno ostvarili preko 600 istraživačkih dana, a godišnji prosek po istraživaču iznosi 7,4.

Tabela 2) UKUPAN BROJ ISTRAŽIVAČA I ISTRAŽIVAČKIH DANA

Godina    Broj istraživača Broj istraživačkih dana
Domaći % Strani % Ukupno Godišnji prosek po istraživaču
2005   55 95%  3 5% 58  663 11,4
2006            68 93%  5 7% 73  553 7,5
2007   90 93%  7 7% 97  774 7,8
2008   83 86% 13 14% 96  423 4,4
Godišnji

prosek

 

  74

 

91%

 

 7

 

9 %

 

81

 

603,25

 

7,4

Tabela 3) RODNA STRUKTURA ISTRAŽIVAČA

Godina                Rodna struktura istraživača                                      
Muško % Žensko %                  Ukupno
2005 32 55 %       26   45%       58
2006          42 58 % 31 42 % 73
2007 62 64 % 35 36 % 97
2008 69 72 % 27 28 % 96
Svega 205   119     324
Godišnji prosek 51,25 63 % 29,75 37 % 81  

U posmatranom periodu dolazilo je godišnje u proseku 30 istraživača ženskog pola i 51 muškog.

Posmatrano po socijalnoj strukturi dominirali su zaposleni, u proseku ih je bilo više od trećine, slede đaci i studenti, penzioneri i nezaposleni. Razlog povećanja broja đaka, sa 10 u 2005. na 29 u 2008. godini krije se u otpočinjanju aktivnog rada Arhiva putem projekta “Arhiv i škola”, na saradnji sa specijalizovanom društveno–jezičkom gimnazijom, gde se đaci upoznaju sa osnovama rada ove institucije i uvežbavaju u istraživanju i pisanju radova na osnovu pregledane građe.

Tabela 4) SOCIJALNA STRUKTURA ISTRAŽIVAČA

Godina                                   Socijalna struktura istraživača                                        

Svega

Đaci,

studenti

% Zaposleni % Penzio-neri % Nezapo-

sleni

%
2005 10 17 %        30

 

52 % 14 24 % 4 7 % 58
2006 12 16 % 37 51%

 

9 12  % 15 21 % 73
2007 35 36 % 35

 

36 %

 

22 23 % 5 5 % 97
2008 29 30 % 36

 

38 %

 

24 25 % 7 7 % 96
Svega 86   138   69   31   324
Godišnji

prosek

21,50   34,50

 

 

 

17,25   7,75   81

 

Iz tabele koja pokazuje profesionalnu strukturu vidi se da u proseku godišnjih nivoa, među grupama koje su se mogle skupno izraziti, preovlađuju đaci i studenti. Potom slede kolege iz kulturnih ustanova, Muzeja, Biblioteke, Zavoda za zaštitu spomenika kulture. Njihovo interesovanje za podatke u građi razumljiva je posledica delatnosti ustanova iz kojih dolaze. Na trećem mestu su naučni radnici i nastavnici na fakultetima a na četvrtom nastavnici osnovnih škola.

Tabela 5) PROFESIONALNA STRUKTURA ISTRAŽIVAČA

 

Godina

           Profesionalna struktura korisnika                                     
2005 2006 2007 2008 Svega Godišnji

prosek

Profesija
Naučni radnici

i nastavnici na fakultetima

4        5      13

 

8

 

30

 

7,5

 

Nastavnici osnovnih i srednjih škola 7        7       4 6 24 6
Pravne struke        2 4 2

 

5

 

13

 

3,25

 

Radnici drugih kulturnih ustanova 11 12 8

 

8

 

39

 

9,75
Zdravstveni radnici 3 2 3

 

2

 

10

 

2,5

 

Novinari 2 2 4

 

7

 

15

 

3,75

 

Studenti, đaci 10 12 35 29 86 21,5
Drugo 19 29 28 31 107 26,75
Ukupno 58 73 97 96 324 81

 

Godina                                                    Školska sprema istraživača                                        

 

Svega

 

 

 

Osnov-na

škola

 

%

 

Srednja

 

%

 

Viša,

visoka

 

%

 

 

Magistar,

doktor

 

%

2005

 

         25     43 % 29 50 % 4 7 %  58
2006          37 51  %

 

31 42 % 5 7 %  73
2007 2 2 % 63

 

65 %

 

23 24 % 9 9 %  97
2008 2 2 % 60

 

62 %

 

28 29 % 6 7 %  96
Ukupno 4   185   111   24   324
Godišnji prosek 1 1 % 46,25

 

57 %

 

27,75 34 % 6 8 % 81

Tabela 6) STEPEN ŠKOLSKE SPREME ISTRAŽIVAČA

Rezultati preseka stepena stručne spreme istraživača su očekivani. Dominiraju sa 57% oni sa srednjom školom, slede sa 34% oni sa višom i visokom školom, dok je broj istraživača sa naučnim titulama 8%. Treba istaći da je od 2005. bilo 4 istraživača koja su doktorirala upravo sa radovima nastalim i na osnovu arhivske građe.

Tabela 7) BROJ KORIŠĆENE ARHIVSKE GRAĐE

Godina                      Broj korišćene arhivske građe
Predmeti Knjige Arhivske kutije
2005 1346 493 121
2006           1202 793 152
2007 1236 791 110
2008 1119 443 83
Godišnji

prosek

            1225,75 630 116,5

 

Godina Prosečan  broj korišćene arhivske građe

po istraživaču

Predmeti Knjige Arhivske kutije
2005 23,20 8,50 2,08
2006           16,46 10,86  2,08
2007 12,74 8,15  1,13
2008 11,65 4,61  0,86
Prosek 15,12 7,77  1,43

 

Godišnje su istraživači dobili na korišćenje prosečno 1225 predmeta, 630 knjiga i 116 kutija. Prema statističkim podacima, prosečni istraživač imao je u rukama 15,2 predmeta, 7,77 knjiga i 1,43 arhivsku kutiju.

O tome koji su fondovi bili najviše korišćeni svedoči tabela br. 8. U obzir su uzete samo zbirke tražene više od deset puta barem u jednoj od četiri posmatrane godine. Zanimljivost je da je samo ukupno deset fondova bilo u jednoj od četiri godine zadovoljilo taj kriterijum a samo tri fonda (F:002, F:003 i F:047) imala su takvu traženost tokom sve četiri godine. Prema njenim pokazateljima vidi se da je fond F:002, Gradsko veće slobodnog kraljevskog grada – Subotice (1861–1918), bio ubedljivo najfrekventniji u 2005. i 2006. godini a da zatim primat preuzima F:451, Zbirka matičnih knjiga (1687–1949)[3]. To znači da traganje za precima i izrada rodoslova postaju sve popularniji. Građa gradskih upravnih vlasti, koja obuhvata gotovo totalitet društvenih zbivanja na lokalu,  t.j. velikih upravnih fondova (F:002, F:047) tražena je upravo iz navedenog razloga. Kartografska zbirka (F:003) zahvaljujući svojim osobenostima, također je imala solidan intenzitet upotrebe.

Tabela 8) NAJVIŠE KORIŠĆENI FONDOVI

 

Godina

                   Najviše korišćeni arhivski fondovi
2005 2006 2007 2008
Ukupno reversa 389[4] 284[5] 380 291
Ukupno korišćeno fondova 31 36 41 36
F:002 165 42%  63 22 % 64 17 %

 

44

 

15%
F:047 49 13%  44 15 % 19 5 % 19  7 %
F:060 28 10%
F:208 40 10%  25  9 % 1   0,3 % 3 1 %
F:003 38 10%  16  6 % 11 3 % 13 4 %
F:272 16 4%  29  10 % 26 7 % 5 2 %
F:275 14 4%    5   2 % 14* 4 % 20 7 %
F:451  22   8 % 125 33 % 76 26%
F:001  11   4 % 11 3 % 10 3 %
F:019 13** 3 % 6 2 %

 

F:001. Vojnići iz Bajše [1235]1644-1946

F:002. Gradsko veće slobodnog kraljevskog grada – Subotica (1861–1918)

F:003. Kartografska zbirka 1556- ?

F:019. Gimnazija “Moša Pijade” – Subotica (1795-     ); 1852–1977

F:047. Gradsko poglavarstvo – Subotica (1918–1941)

F:060. Gradsko načelstvo Slobodnog kraljevskog grada – Subotica (1941–1944)

F:208. Zbirka duplikata crkvenih matičnih knjiga Subotica 1839–1895

F:272. Magistrat slobodnog kraljevskog grada – Subotica (1779–1849)

F:275. Zbirka projekata 1844-

F:451. Zbirka matičnih knjiga (1687–1949)

Podaci pokazuju da je ogromna većina (76%) istraživača koristila samo jedan fond, od jednog do troje njih preko 17% a da je samo manji broj (6% ) tražio podatke u više od tri fonda ili zbirke.

Istraživači su godišnje ostvarili  prosečno više od 600 istraživačkih dana, a prosek po istraživaču je visok – 7,4 dana. No, ako se podaci sumiraju po učestalosti poseta, vidimo da je samo po jedan dan istraživanja imala  najveća grupa (38,25%) korisnika čitaonice, od jedan do tri puta su posetili Arhiv istraživači u procentu od 33,25, a više od tri puta njih 28,50%.  Taj podatak daje ilustraciju o ozbiljnosti obrađivanih istraživačkih tema. Sa jednim istraživačkim danom, sigurno se mogu dobiti dragoceni podaci ali po pravilu, tek u višednevnom istraživanju mogu se zahvatiti, istražiti i obraditi kompleksniji izvori.

Tabela 9) BROJ KORIŠĆENIH FONDOVA PO ISTRAŽIVAČU

Godina                      Broj korišćenih fondova po istraživaču
1 1 do 3 više od 3
2005 64    % 26    % 10    %
2006 90    % 7    % 3    %
2007 66    % 28    % 6    %
2008 84    % 10    % 6    %
Zajedno 76   % 17,75   % 6,25 %

Tabela 10) BROJ ISTRAŽIVAČKIH DANA

Godina                      Broj istraživačkih dana
1 1 do 3 više od 3
2005 20      % 33      % 47     %
2006 65      % 24       % 11     %
2007 17      % 46       % 37[6]    %
2008 51      % 30       % 19*    %
Zajedno 38,25 % 33,25 % 28,50 %

Pregled svih korišćenih fondova ili zbirki daje jasniju celokupnu sliku o korišnjenju građe u analiziranom četvorogodišnjem periodu. Vidi se da je kod korisnika čitaonice bilo u opticaju ukupno 75 fondova, 31 u 2005. godini, 36 u 2006, 42 u 2007. i 36 u 2008. Od toga je samo njih devet – F:001, F:002, F:003, F:019, F:047, F:060, F:068, F:273, F:275 bilo korišćeno svake godine, o od njih  samo su dva, F:002 i F:047 bila su upotrebljavana sa većim intenzitetom. S druge strane, veliki je broj fondova u svakoj godini korišćen samo po jednom[7].

Tabela 11) PREGLED SVIH KORIŠĆENIH FONDOVA

Svi korišćeni fondovi
        2005       2006 2007 2008
1 F:001 F:001 F:001 F:001
2 F:002 F:002 F:002 F:002
3 F:003 F:003 F:003 F:003
4 F:008 F:008 F:008
5 F:012
6 F:018 F:018 F:018
7 F:019 F:019 F:019 F:019
8 F:020 F:020 F:020
9 F:022 F:022
10 F:026
11 F:027 F:027
12 F:028 F:028
13 F:030 F:030
14 F:032 F:032 F:032
15 F:042
16 F:043
17 F:044
18 F:045 F:045
19 F:047 F:047 F:047 F:047
20 F:052 F:052
21 F:056
22 F:057 F:057 F:057
23 F:060 F:060 F:060 F:060
24 F:068 F:068 F:068 F:068
25 F:070 F:070
26 F:086 F:086
27 F:105
28 F:138
29 F:144
30 F:164
31 F:166 F:166
32 F:172 F:172 F:172
33 F:176 F:176 F:176
34 F:179 F:179 F:179
35 F:180
36 F:185
37 F:208 F:208 F:208 F:208
38 F:211
39 F:216 F:216
40 F:228 F:228
41 F:231
42 F:236 F:236
43 F:239
44 F:242
45 F:243
46 F:244
47 F.245 F.245
48 F:253
49 F:261
50 F:270
51 F:272 F:272 F:272
52 F:273 F:273 F:273 F:273
53 F:275 F:275 F:275 F:275
54 F:276
55 F:277 F:277
56 F:303 F:303 F:303
57 F:313
58 F:316
59 F:328
60 F:330
61 F:331 F:331
62 F:356
63 F:371
64 F:374
65 F:377
66 F:383 F:383
67 F:417 F:417
68 F:419
69 F:424
70 F:425 F:425
71 F:430
72 F:434
73 F:439
74 F:440
75 F:451 F:451 F:451
 

 

31

svega

36

svega

42

svega

36

svega

 

Teme istraživanja obavljanih u Arhivu vrlo su raznolike, ali ipak preglednosti radi pokušali smo ih grupisati u nekoliko većih oblasti. Zainteresovanost za hidrologiju vezana je za doktoranta, koji je uspešno i habilitirao baš kao i istraživačica sa  temom iz arhitekture i urbanizma. Ta oblast spada u one koje se stalno i često obrađuju. Učestalost genealoških istraživanja stalno je u porastu i tokom zadnjih godina ubedljivo preovladava. Sledi interesovanje za široko formulisanu grupu tema: “društvenu, kulturnu i političku” istoriju. U ostalim temama teško je pronaći obrazac, pošto je njihova obrada sporadična.

Tabela 12) TEME ISTRAŽIVANJA

  2005 2006 2007 2008
Teme istraživanja        
Hidrologija 1 2
Arhitektura, urbanizam, građevinarstvo 12 15 21 15
Godišnjice matura i sl. 5 1 1 4
Istorija naselja 2 1 3 2
Istorija medicine 1 1 1 1
Istorija školstva 6 7 13 6
Komunalna istorija 7 3 3 5
Porodična istorija 6 21 25 36
Društvena, kulturna, politička istorija 17 20 24 22
Privredna istorija 4 2 3
Istorija sporta 1 2 2
Svega 58 73 97 96

 

Svim korisnicima stajala je na raspolaganju i naša priručna biblioteka. Ona pretežno sadrži publikacije vezane za Suboticu i širi region. Istraživači su godišnje koristili prosečno 222,5 naslova.

Tabela 13) STANJE BIBLIOTEKE  IAS

Godina Broj  bibliotečkih jedinica Broj bibliotečkih naslova Broj svezaka, časopisa Izdato istraživačima
2005 5460 4313  1676 151
2006           5558 4404 1717 221
2007 5662 4505  1743 321
2008 5816 4657  1804 197

 

Većina istraživača koji su posećivali Arhiv dolazila je sa već jasno formulisanim pitanjima u vezi sa temom koja ih zanima. Za mnoge je bilo razočaravajuće što se ti odgovori ne čuvaju spremni, nego je put koji vodi do njih često dug i mukotrpan.       Mnoštvo podataka se krije u građi, a pošto zadatak arhivista može biti samo da ih barem delimično, a nikada konačno i do kraja prikažu, uvek je posao istraživača da pojedinačno dopiru do njih. Najveće razočarenje doživljavaju istraživači ili stranke[8] kojima se mora saopštiti da uopšte nije sačuvana građa koja bi im pomogla.

Zapažaju se određeni trendovi kod istraživača. Sve je više onih koji su strani državljani, generalno – genealogija postaje popularna, mlade generacije ranije se upoznaju sa Arhivom, za naučne radnike dragoceni su podaci dobiveni istraživanjima kod nas.

Upravo rezultati dobijeni ovakvim radom upućuju na neke od pravaca rada Arhiva u budućnosti. Oni se mogu podeliti u tri grupe. Prva se odnosi na jasnije sagledavanje pravaca u čijim okvirima treba da se kreće obrada i sređivanje građe, gde je jasno da će biti neophodno i dalje raditi na ciljanoj, dubljoj obradi i sređivanju najtraženijih fondova, uz izradu naučnoinformativnih sredstava o njima, sve do nivoa predmeta. Druga se vezuje za  približavanje korisnicima, kako širenjem saznanja o značaju Arhiva tako i omogućavanjem jasnijeg uvida u celokupnu strukturu arhivskih fondova i zbirki[9] ali i pojedinačnih sumarnih ili analitičkih inventara. Treća se može označiti kao polje digitalizacije, gde se čine prvi koraci na putu koji predstavlja neumitnu budućnost Arhiva, gde će istraživačima sve više stajati na raspolaganju mogućnosti da i na takav način dolaze do traženih informacija.

ÖSSZEFOGLALÓ A kutatók profilja és összetétele a Szabadkai Történelmi Levéltárban (2005 – 2008)

A kutatók többsége konkrétan meghatározott érdeklődéskörrel jönnek levéltárunkba. Amikor azonban a kutatásra kerül a sor, sokan csalódóttan veszik tudomásul, hogy hosszú és sokszor kemény munka áll előttük.

A levéltári anyag  feltárásában a levéltáros csak részben adhat felvilágosítást  a kutatóknak  a kutatás módja tekintetében, a többi munkát magának a kutatónak kell elvégeznie. A legrosszabb ami történhet a munka folyamatában az, hogy az igényelt adatokat tartalmazó dokumentumok nincsenek megőrizve.

Az utolsó időben mind több a családfájukat tanulmányozó kutató, sokan közülük külföldi. A fiatalok is korábban kerülnek kapcsolatba a levéltárakkal.

A tanulmány elkészítése által képet kaptunk a levéltár jövőbeni  feladatköréről, melyet három csoportra oszthatunk fel: 1. a legkeresettebb fondok anyagának minél előbbi tárgyszintű feltárásának a szorgalmazása, 2. levéltári segédletek kidolgozása, 3. az anyag digitalizálása. Ezen feladatok mielőbbi realizálása előre fogja hozni a kutatók betekintését a levéltári anyag tartalmába és fel fogja gyorsítani  az információk összegyűjtésének a folyamatát.

ZUSAMMENFASSUNG Profil und Zusammensetzung  der Forscher im Historischen Archiv Subotica (2005 -2008)

Die meisten Forscher wenden sich zu unserem Archiv mit definierten Interessen. Aber wenn es um Forschung geht, enttäuschen sie sich  schon am Anfang, weil auf sie  eine lange und oft harte Arbeit  wartet.

Bei der Aufdeckung des Archivmaterials kann der Archivar mit Informationen, die Forschungsweise betreffend, nur teilweise Hilfe leisten , die ganze Arbeit bleibt dem Forscher selbst zu machen. Es kann aber während der Forschungsarbeit auch das Schlechteste vorkommen, nämlich dass die gesuchten Dokumente nicht aufbewahrt sind.

In der letzten Zeit besuchen uns immer mehr Genealogieforscher, viele von ihnen aus dem Ausland. Auch die Jugendlichen haben immer mehr Kontakt mit dem Archiv.

Als Resultat dieser Arbeit kann beschlossen werden, dass die  zukünftigen Aufgaben des Archivs folgende wären: 1. Erstrebung der Aufdeckung des am meist gebrauchten Archivmaterials bis zu der Ebene des einzelnen Dokumentes , 2. Vorbereitung  informatorischer Ausgaben über das Archivmaterial 3. Digitalisierung des Archivmaterials. Das sind die Voraussetzungen welche die Zugänglichkeit archivalischer Quellen und die Beschleunigung des Forschungsprozesses überhaupt ermöglichen werden.

 

[1] Tako je 1998. godine, bivša radnica IAS zaposlena od 1970. godine, koja se 1993. preselila u Mađarsku, podnela molbu za istraživanje, koja joj je bez obrazloženja odbijena.

[2] Mr Sredoje Lalić je objavio članak „Opšte karakteristike korišćenja arhivske građe i strukture korisnika arhivske građe u arhivima u SAP Vojvodini“, Sremski Karlovci 1976.

[3] Fond je od Opštine Subotica preuzet tek septembra 2006. godine

[4] Prilikom utvrđivanja broja uzeta je u obzir godišnja ukupna količina izdatih reversa za traženu građu, a istaknuti su najfrekventiji, ukupno deset (10), koji su barem u jednoj godini traženi više od deset puta. Godine 2005. ispisano je ukupno 322 reversa ili 83% od svih korišćenih fondova.

[5] Devet najčešće korišćenih fondova 2006. čini 79%  od korišćenih fondova.

* Procenti su zaokruženi svugde, tako u ovom slučaju kod brojke 14 umesto procenta 3,68 stoji 4%, a kod brojke 13** umesto 3,42, stoji 3 %.

[6] Rekorder je bio penzioner profesor  Bora Martin sa 119 dana. Skenirani karton

*  I ove godine je profesor Martin rekorder sa samo 73 istraživačka dana. Prosek u toj kategoriji iznosio je 8,92 dana.

[7] Tako je u 2007. godini 16 fondova traženo samo jednom, a u 2008. taj broj je 25.

[8] Mnogo je teža situacija sa strankama koje se obraćaju radi svojih privatno-pravnih poslova, kada saznaju da dokaza o određenim, a za njih životno važnim stvarima, uopšte nema u Arhivu, pošto ovu instituciju obično posmatraju kao zadnju šansu za dobijanje informacije.

[9] Na tom putu planira se predstavljanje prve sveske “Vodiča kroz arhivske fondove i zbirke IAS” i preko naše web stranice www.suarhiv.co.rs.

    1. április 12-én Szabadkán is megtörtént a hatalomváltás. Ahogy ilyenkor szokott lenni, a régi hatalom jelképeit, elnevezéseit eltüntették, a terek és az utcák a régi szerb nevek helyett új, magyar neveket kaptak. Természetesen, úgy illet, hogy Szabadka egyik fontos útvonalát Magyarország kormányzójáról, vitéz nagybányai Horthy Miklósról nevezzék el.[1] Még 1941-ben olyan terv is született, hogy Szabadkán egy új templomot építsenek, amely, ha felépül, a hangzatos Horthy Miklós „Magyar Feltámadás” nevet kapta volna. A templom építésének tervét a szabadkai református egyházközség kezdeményezte[2] és az ezzel kapcsolatos, 1941 és 1944 között keletkezett iratokat a Szabadkai Történelmi Levéltár F:060 VI 46458/1943. jelzetű tárgya tartalmazza. A fennmaradt iratok között megtalálhatók a református egyházközség kérelmei a városi katonai parancsnoksághoz, majd a polgármesteri hivatalhoz, a városi katonai parancsnokság válasza, a törvényhatósági bizottság határozatai, a belügyminisztérium leirata. A mellékletek tartalmaznak egy távlati képet a templomról, vázrajzokat a kért ingatlanról, illetve egy kimutatást Szabadka lakosságának vallási és nemzetiségi hovatartozásáról az 1931-es népszámlálás adatai alapján.

 

  1. Halász Tibor, levéltáros, A SZABADKAI REFORMÁTUS EGYHÁZKÖZSÉG TEMPLOMÉPÍTÉSI ÜGYE A MAGYAR KÖZIGAZGATÁS IDEJÉN (1941 – 1944)F-60_VI_46-458-1943 crno belo1941-ben a második világháború vihara elérte az akkori királyi Jugoszláviát is. Április 6-án a náci Németország megtámadta az országot, majd néhány nappal később a hadműveletekbe bekapcsolódtak a magyar királyi honvédség csapatai is. A gyors győzelmek után Jugoszlávia megszünt létezni, Magyarország pedig megkapta Bácskát, a baranyai háromszöget, Muraközt és Murántúlt. A megszerzett területeken magyar katonai közigazgatást vezettek be.

A szabadkai református egyházközség kérelme a város katonai parancsnokához

A református egyházközség kérelme 1941. június 20-án érkezett a a katonai parancsnokságra és a P 7203/1941. szám alatt iktatták. A címzett Szabadka katonai parancsnoka Bittó Dezső tábornok, a levelet pedig a délvidéki református egyház püspöke Ágoston Sándor és a szabadkai magyar református egyház lelkésze Keck János Zsigmond írták alá. Sokat mondóak már a levél első sorai: „A szabadkai magyar református egyházközség azzal a kéréssel járul Méltóságodhoz, kegyeskedjék a Szabadkán felépítendő Horthy Miklós ″Magyar Feltámadás″ temploma építéséhez a Széchenyi téren helyet kijelölni, hogy a templom alapkövét a július 20-án tartandó ünnepélyen letehesse.”[3] A kérelmezők megnevezték a templomépítés fővédnökét is, aki nem más volt mint a kormányzó fia Horthy István. Kérelmük helyénvalóságát bizonyítva, a levélírók több indokot is felsoroltak. Kihangsúlyozták, hogy a református egyházközség a százezres város egyetlen színmagyar egyháza és csak egy kicsiny imaházzal rendelkeznek, amely alkalmatlan a hívek befogadására. Óriási erőfeszítéssel a pénzt már korábban összegyűjtötték, de az eddigi szerb és bunyevác városvezetés megtagadta a telek odaítélését. A templom építésére a Széchenyi teret[4] tartják a legalkalmasabbnak, mert itt vannak az egyházuk hivatalai, imatermei és a hívek nagy többsége is a környéken él. Véleményük szerint a téren működő piacot az új templom nem akadályozná, hiszen csak a tér egy tized részét foglalná el. Igaz, hogy a tér végén levő iskolát eltakarná, de az úgyis csak egy jellegtelen épület és az új, magyar stílusú templom lenne a Széchenyi tér igazi ékessége. Bízva a gyors, pozítiv válaszba a kérelmezők azt is kihagsúlyozták, hogy „a Horthy Miklós „Magyar Feltámadás” templomának építését már a jövő hónapban el kell kezdenünk, hogy őszre tető alá hozhassuk az épületet” és apellálva Bittó Dezső tábornok jóhiszeműségére és jóindulatára hozzáteszik, hogy „hiszük, hogy Méltóságod, aki mult annyi sérelmeit és igazságtalanságait tudta rövid idő alatt városunkban helyrehozni, nem fog elzárkozni kérésünk elől, amelynek elintézését két hosszú évtizedig hiába vártuk.” Kérelmükhöz csatoltak egy távlati képet a tervezett templomról, melyet Csaba Rezső budapesti építész készített.

A városi katonai parancsnokság döntése

Értesülve a szabadkai református egyházközség kérelméről, Bittó Dezső tábornok ezt továbbította feletteseihez Újvidékre, a Déli hadsereg katonai közigazgatási csoport parancsnokságának. A válasz nemsokára meg is érkezett és a P 12901/1941. szám alatt lett iktatva. A levélben, melyet Novákovits altábornagy írt alá, értesíti a szabadkai városi katonai parancsnokságot, hogy „a katonai közigazgatási hatóságok, működésüknek átmeneti, ideiglenes jellege folytán a közületek ingatlanait nem idegeníthetik el, tehát el sem ajándékozhatják.” Ugyanakkor Novákovits altábornagy azt is hozzáteszi válaszában, hogy „nem teszek észrevételt, ha az egyházközség részére templom építése céljára a város tulajdonában lévő ingatlanon sürgősen telket jelöl ki és az építési engedélyt megadja.”

A levél tartalmából megállapítható, hogy felettesei szabad kezet adtak Bittó tábornoknak, sőt engedélyezték számára, hogy a reformátusoknak megadja a kért telket a templom építéséhez. Ő mégsem tette ezt meg, hanem egy bizalmas értekezletet hívott össze augusztus 4-én, melyre hivatalosak voltak az egyházak képviselői, több szabadkai egyesület képviselője és néhány fontos közéleti személyiség, köztük a későbbi polgármester dr. Völgyi János is. Az értekezleten elutasító döntés született és erről Bittó tábornok másnap, 1941. augusztus 5-én, határozat formájában értesítette a református egyház vezetőségét. Mint levelében írja „a templom helyének kijelölése egyedül és kizárólag a telekkönyvi tulajdonos Szabadka városának a közeljövőben a polgári közigazgatás alatt megalakuló törvényhatósági bizottságát illeti meg, s ezért minden olyan intézkedés, amely ezen egyedül hivatott törvényes forumon kívül történik, oly prejudikálást és mellőzést jelentene, amelynek feltétlenül káros hatása lenne mint a város féltve őrzött felekezeti békéjére, mint pedig a kérelmező egyházközségre nézve.” Ugyanakkor azt is kihangsúlyozta, hogy az értekezlet résztvevőinek egyhangúan az volt a véleménye, hogy a közeljövőben Szabadka református polgárainak biztosítani kell a lehetőséget, hogy felépíthessék templomukat.

A szabadkai református egyház kérése a „Tekintetes Törvényhatósághoz”

1941 augusztusában megszünt a magyar katonai közigazgatás és a feladataikat az új, polgári hatalmi szervek vették át. A Magyar Királyság jogrendjének megfelelően Szabadka törvényhatósági joggal felruházott szabad királyi város lett. Igaz, jogköre meglehetősen korlátozott volt, hiszen Szabadka főispánját, a város polgármesterét, a törvényhatósági bizottság tagjait Budapesten nevezték ki.

A szabadkai református egyházközség kérelmét a „Tekintetes Törvényhatósághoz” 1943 októberében nyújtotta be és a polgármesteri hivatalban a VI 46458/1943. szám alatt lett iktatva. A kérelmet a református lelkész Keck J. Zsigmond és az egyházközség gondnoka írta alá. A kérésük az, hogy a város törvényhatósága szíveskedjék az egyház részére templom építése céljára a Széchenyi téren telket adományozni és apellálnak arra, hogy az „elvitathatatlan keresztyén vallásos szempontok előtt minden más meggondolást félretéve döntsön városunk Törvényhatósága.” Kérésük indoklásában kihangsúlyozták, hogy Szabadka az ország ötödik legnagyobb városa és a több mint háromezer lelket számláló református gyülekezetnek csak egy kicsiny imaháza van.[5] Ezért a templom felépítése fontos és halaszthatatlan számukra, de azért is, mert már negyven éve küzdenek templomukért. Templomépítésük akadálya mindig is a telekkérdés volt. Számukra az egyetlen lehetséges helyszín a Széchenyi tér, mivel itt vannak az irodák, a paplak és a hívek zöme is a környéken lakik. Viszont, ha a város megtagadja kérésüket, kénytelenek lennének saját telkükön építkezni, de akkor épületeinek egy részét le kellene bontani. Kérésükben arra is hivatkoznak, hogy a várostól már többször kértek egy templomhely kijelölését, először 1905-ben. Kérésük meghallgatásra talált, hiszen „a város Törvényhatósága 1913.III.27-én tartott ülése 105.kgy./6065.tan.913. számu határozatában a Széchenyi-tér utolsó platóján közvetlenül jelenlegi telkünk előtt 45 méter hosszúságban meg is szavazta.” A határozat ellenére a reformátusok mégsem kapták meg a telket, mert a törvényhatóság kb. 25-30 tagja fellebbezést nyújtott be a minisztériumhoz, amely formai hiba miatt nem is foglalkozott az üggyel. A felsorolt indokok miatt és az 1913. évi határozat alapján egy kb. 20 méter széles és 32 méter hosszú telket kérnek templom építése céljából. A kérelemben hivatkoznak dr. Bierbauer Virgil budapesti építészmérnök, városrendezési szakértő véleményére is, aki szerint a templom felépítése a Széchenyi téren városrendészetileg tökéletesen megfelelő és a város egyik legszebb tere impozáns befejezést nyerne. A református templom felépítesének felekezeti akadálya sincs, hiszen már 50 éve élnek egymás mellett a református egyház és a Miasszonyunkról elnevezett zárda[6] békességben és szeretetben. Mindkét felekezet hívei egy hazában élnek, egy Istent imádnak, egy város népének hirdetik az evangéliumot és „az egymás közelében Isten dicséretét zengő két egyház példája lehetne mindenütt annak a felekezeti békességnek és a lélek azon egységének, amelyet a mai válságos időkben olyan sürgetőleg hangoztatnak mindenfelől”. Bízva és reménykedve, hogy kérésük meghallgatásra talál a törvényhatóság részéről, hangsúlyozzák, hogy a templomépítés lehetővé tétele hirdetné Szabadkának, ennek az ősi keresztény városnak a jóindulatát és nemeslelkűségét.

A törvényhatósági bizottság határozata

A református egyház templomépítési ügyét meglehetősen gyorsan, már 1943. november 6-án napirendre tűzte a város közgyűlése, a törvényhatósági bizottság. A reformátusok kérelmét a polgármester helyettese, dr. Mócsy István mutatta be a közgyűlésnek. Elmondta, hogy a polgármester és a kisgyűlés támogatja a javaslatot. A templomépítés céljára 170 négyszögölnyi területet kapna a református egyház, cserébe viszont a városnak egy telekrészt átadna városszabályozás céljára. Dr. Székely Jenő polgármester felszólalásában rámutatott arra, hogy az ügyet részletesen kivizsgálta, a Belügyminisztérium szakemberei is előnyösnek tartják ezt a megoldást és kérte a javaslat elfogadását. A törvényhatósági bizottság több tagja is felszólalt és támogatták a polgármester javaslatát, köztük dr. Bíró Károly, a korábbi polgármester is. A felszólalók közül csak dr. Janiga János ellenezte a javaslatot, aki szerint a döntéssel meg kell várni, hogy elkészüljenek a városrendezési tervek. A felszólalások után az elnöklő főispán, dr. Reök Andor elrendelte a név szerinti szavazást. A jelenlévők közül 47 képviselő igennel, 5 nemmel szavazott, 5 pedig tartózkodott. Nagy szótöbbséggel Szabadka Szabad Királyi Város Törvényhatósági Bizottsága a következő 46458/1943.pm./132.kgy. számú véghatározatot hozta: „Polgármester és a kisgyűlés javaslatát elfogadjuk és a Széchenyi téren a 39107 helyrajzi számu városi utcarészből az iratokhoz csatolt vázrajzon feltüntetett 170 négyszögölet a szabadkai református egyház részére templomépítés céljára ingyen átengedjük azzal a feltétellel, hogy a templomot az egyház 1945. december 31-ig felépíteni és a Homoki utca kiszélesítéséhez szükséges területet ugyancsak a mellékelt vázrajzban feltüntetett mértékben saját telkéből ingyen a városnak köteles átengedni”. Az indoklás szerint a reformátusok már 50 éve kívánják a templomukat megépíteni és 1913-ban az akkori törvényhatósági bizottság elvileg ezt a területet már átengedte a református egyháznak. A határozattal a képviselők őseik jó példáját követik és véleményük szerint a templom felépítése nem fogja károsan befolyásolni a városrendezési terveket.

A fellebbezések

A törvényhatósági bizottság 1913-ban határozatot hozott a református egyház érdekébe, de mivel több tagja ellenezte és fellebbezést nyújtott be a belügyminisztériumhoz, a templomtelek ajándékozásából nem lett semmi. A mostani határozat meghozatala után is több törvényhatósági bizottsági tag élt fellebbezési jogával és azzal a kéréssel fordultak a „Nagyméltóságu Belügyminiszter Urhoz”, hogy semmisítse meg a vitatott határozatot. Ezt összesen hároman tették meg, dr. Janiga János, Krempotich Péter és dr. Mamuzsich József, meglehetősen komoly érveket felsorakoztattva a templomtelek ajándékozása ellen.

Dr. Janiga János, mint beadványában írja, a városra nézve sérelmesnek tartja az említett határozatot és ezért kéri megváltoztatását. Indokai közül először is megemlíti a készülő városrendezési terveket, hiszen a közgyűlésen maga a polgármester is elmondta, hogy annak hiánya miatt nagyon sok kár érte a várost. A közgyűlésen mégis olyan határozat született, amely alapján a tervek elkészülte előtt meg lesz csonkítva a város egyik legfontosabb tere és így csak folytatódik a városra nézve nagy károkat okozó eljárás. Dr. Janiga vitatja a határozati javaslat indokait, mely szerint a református egyházközség ingyen átad a telkéből ugyanekkora területet városrendezés céljából, de ezt a Homoki utca oldaláról  köteles megtenni, nem pedig a piac oldaláról. Szerinte a meghallgatott városrendezési szakértők felelőtlenül mondtak véleményt, hiszen a városrendezési tervek ismerete nélkül helyeselték az új templom felépítését. Az is nagy kérdés, hogy a református hitközség mit szándékozik tenni a saját telkén. Mint megállapítja, a paplak mellett kb. 900 négyszögöl üres telek van, amelyre minden akadály nélkül felépíthető egy tetszés szerinti nagyságú templom. Mivel nem valószinű, hogy a kérelmező itt „krumplit, vagy olajos magvakat akar termelni; minden gondolkodás nélkül megállapítható, hogy az egész nem más, mint egy konjukturális üzlet akar lenni, mely a kérelmezőre csak nyerességgel, a városra nézve pedig csak kár származhatik.” E beadványában dr. Janiga János a polgármestert is bírálta, mert „a közérdek szempontjából döntő fontosságu tények elhallgatásával az ügyet célzatossan elködösítette.” Éppen ezért a törvényhatósági bizottság ezt az ügyet úgy kezelte, mint egy egyszerű templomépítési ügyet, amelyet megakadályozni nem szabad, „mert ajtónk előtt a bolsevizmus.”  Az egyik ilyen elhallgatott tény az apácazárda néhány hónappal korábban beadott kérvénye, amelyben szintén a piactérből kér telket templomépítés céljából. Ezt a kérdést nem tűzték napirendre, sőt meg sem lett említve a közgyűlésnek. Az sem lett megemlítve, hogy a kérdéses terület az iskolának lett átengedve, hogy az óraközi szünetekben a tanulók itt friss levegőn legyenek és kút is épült számukra. Véleménye szerint meg kellett volna hallgatni a tanügyi szakértőket is és kérni hozzájárulásukat. Dr. Janiga azt is nagyon fájlalta, hogy ezzel a határozattal semmibe vették a kb. hét és félezer szabadkai szőlő- és gyümölcstermelő érdekét.[7] A termelők a piac területén eddig sem fértek el és már a szomszédos Jókai utcában is folyik az árusítás. Ha pedig az apácazárda számára is oda lesz ajándékozva egy telek, ezt pedig az egyenlőség elve miatt meg kell tennie a városnak, a piactér teljesen használhatatlanná válik. A gyümölcsök és egyéb termékek értékesítése így teljesen lehetetlen lenne, a városnak pedig sem tervei, de pénze sincs, hogy új piacot létesítsen. A rossz döntésért felelősnek tartja a közgyűlés tagjait is, akiket a kormány nevezett ki, így „nem a polgárság bizalmából foglalják el a bizottsági tagok helyüket.” Megállapítja azt is, hogy a „bizottsági tagok több mint a fele idegenből jött Szabadkára” és a helybeliek közül is „egy néhányat kivéve, választás esetén sem került volna be a bizottságba.”  Dr. Janiga azt is megemlíti a levelében, hogy a lakosság körében az a vélemény alakult ki, hogy ez a döntés felsőbb utasításra történt. Mindezek okok miatt szerinte ezt a döntést fenntartani nem lehet és ez a város érdeke is.

A törvényhatósági bizottság tagjai közül sorrendben másodikként Krempotich Péter élt a fellebbezés jogával. A belügyminiszternek címzett beadványát petíció formájában tette meg, vele együtt összesen 45-en írták alá. Indokaikat a templomtelek  adományozásáról szóló határozat ellen három pontban foglalták össze és a határozat megsemmisítését kérték.

  1. A református egyházközségnek a téren több mint egy katasztrális hold üres telke van, amelyre akár két templomot is építhetne. A többi szabadkai hitközség is, az evangélikusok, a pravoszlávok és a zsidók, a saját telkükön építették fel templomaikat.
  2. A város országos városrendezési tervpályázatot hirdetett, amelynek a határideje december 31-én jár le. Teljesen elhibázott dolog városrendezési terv nélkül ezen a helyszínen „egy nyilvános épületet elhelyezni, mely teljesen tönkretenné ennek az utcának és környékének összhangját is.” Az aláírók bírálják azt az eljárást is, hogy a Miasszonyunkról elnevezett apácák sokkal korábbi beadványát, melyben ugyanezen a helyen kértek telket templomépítés céljára, a közgyűlés még nem tűzte napirendre. Szerintük ez „óriási sérelem a katholikusokkal szemben, valamint az apácákkal szemben is, akik már több mint két emberöltön keresztül tanították a város gyermekeit közmegelégedésre.” Hibásnak tartják a főispánt is, aki evangélikus vallású, hogy a felekezeti béke érdekében ezt a határozatot nem akadályozta meg.
  3. Az aláírók bírálták dr. Bíró Károly korábbi polgármestert is, aki a közgyűlésen kijelentette, hogy ezt a telket a város már 1913-ban a reformátusoknak ajándékozta. Hivatkoznak arra, hogy annak idején az egyik interpellációra adott válaszában maga dr. Bíró Károly ismerte el, hogy a belügyminisztérium ezeket az iratokat határozat meghozatala nélkül küldte vissza a városnak, tehát az ajándékozás nem történt meg.

A harmadik és egyben az utolsó fellebbezést dr. Mamuzsich József adta be, arra kérve a belügyminisztert, hogy ezt a sérelmes határozatot semmisítse meg. Fellebbezésében azt is kihangsúlyozta, hogy sok fontos tény csak a határozat meghozatala után jutott a tudomására. A korábbi beadványokhoz hasonlóan szerinte is szabálytalan és törvénysértő az az eljárás, hogy a Miasszonyunkról nevezett zárda kérelme nem került napirendre és nem tárgyalta meg a közgyűlés. Nagy gondot jelent az is, hogy a templom az iskola közvetlen közelében épül fel, így a tanulóknak semmi hely nem marad mozgásra, az iskolát is eltakarja a napfénytől. Az is a tudomására jutott, hogy a műszaki ügyosztály ellenezte ezt a tervet, különben is egy ilyen monumentális épület felépítésével meg kell várni, hogy elkészüljenek a város rendezési tervei. Az említett helyen naponta nagy piacok vannak és mindig tömve van áruval. A városban pedig nincs másik megfelelő hely a piacnak. Szerinte is a kérelmező hitközségnek, ha tényleg sürgős számára a templom felépítése, a saját telkén kell ezt megtennie, ahol bőven van erre helye. Dr. Mamuzsich József azt a kijelentést is furcsálja, hogy a református egyházközség azonnal megkapja a szükséges építkezési anyagokat. Emlékeztet arra, hogy a két évvel korábbi belvizek miatt sok szabadkai ház összedőlt és akkor is csak hónapokig tartó utánjárással lehetett egy kevés téglához jutni. Köztudott az is, hogy Szabadkán milyen nagy a lakáshiány, a város mégsem tud bérpalotát építeni, éppen a nagy anyaghiány miatt. Dr. Mamuzsich nem vitatja, hogy szükség van templomra, de azt is kihangsúlyozta, hogy „az ember nem csak igével él, hanem kenyérrel is, s ebben a lelkek fenekéig felfordult világban nagyon fontos a testi táplálék, ahová a lakás is tartozik, mert a kommunizmus ellen és minden felforgató eszme ellen a legbiztosabb végvárak azok a kis hajlékok, amelyek most szerte épülnek az országban, a kis oncsa házak, amelyek az embereket kiragadják a nincstelenek, a proletárok tömegéből, ahol kész prédái voltak minden izgatónak és minden felforgatónak.” A legjobb megoldás csak is az lenne, ha a templom felépítését a reformátusk elhalasztanák a háború utáni időkre.

A belügyminisztérium döntése

Ahogy a korabeli jogszabályok megkövetelték, elbírálás végett a polgármesteri hivatal a három fellebbezést a közgyűlés határozatával együtt, egy levél kiséretében, felterjesztette a „Nagyméltóságu M. Kir. Belügyminiszter Urnak.” Az 1943. december 4-én elküldött levélben a polgármester röviden tájékoztatta a belügyminisztériumot, hogy a város törvényhatósági bizottsága már 1913-ban elvi döntést hozott, hogy a telket átengedi a református egyháznak. Ami a fellebbezésekben szereplő észrevételeket illeti, a polgármester kihangsúlyozta, hogy az ügy részletesen meg lett tárgyalva a közgyűlésen, a Miasszonyunkról nevezett apácazárda pedig nem a szóbanforgó területet kérte templomépítés céljából.

A belügyminisztérium rövid, néhány soros leirata 1944. január 12-én érkezett meg és a polgármesteri hivatal az 1809/1944. szám alatt iktatta. A miniszter nevében dr. Sass Elemér miniszteri osztályfőnök tájékoztatta Szabadka szabad királyi város közönségét, hogy a törvényhatósági bizottság határozatát változatlanul hagyja, vagyis elutasítja a fellebbezéseket.

A belügyminiszter határozatát a törvényhatósági bizottság kötelességtudóan tudomásul vette és erről a polgármester 1944. január 24-én küldött határozatában értesítette a három, fellebbezést benyújtó személyt, dr. Janiga Jánost, dr. Mamuzsich Józsefet és Krempotich Pétert. Formálisan így minden jogi akadály elhárult, a szabadkai református egyházközség megkapta a kért telket a Széchenyi téren.

A végkifejlet

1944 tavaszán Magyarország területe is a hadműveletek színterévé vált, hatalmas pusztítást okozva az országnak. Szabadkára is kezdtek hullani a bombák és a városnak nagy erőfeszítésekre volt szüksége, hogy legalább részben enyhítse a károkat. Ilyen körülmények között már nemigen lehetett gondolni egy templom építésére. Az ügyről már csak néhány rövid mondat található az iratokban. 1944 májusában a polgármester helyettese kérte a műszaki ügyosztályt, hogy készítse el a templom helyére vonatkozó részletes térképet. A kért vázrajzot az ügyosztály el is készítette, pontosan feltüntetve az adományozott telket. 1944 júniusában a polgármester helyettese az iratokat a főügyészi hivatalnak továbbította, hogy készítsék el a szükséges szerződéseket. A főügyészi hivatal az iratokat visszaküldte a műszaki ügyosztálynak további pontosítások végett. Az ügyre vonatkozó utolsó bejegyzés 1944. október 4-én történt, amelyben a műszaki főtanácsos értesíti a pogármester helyettesét, hogy a hivatalába továbbította az iratokat.

  1. október 10-én Szabadkán megszünt a magyar közigazgatás és így a református templom felépítésének az ügye formálisan is tárgytalanná vált.

SAŽETAK

Predmet o izgradnji crkve subotičke reformatske verske zajednice u vreme mađarske uprave  (1941-1944)

Sačuvana dokumenta u vezi plana izgradnje ove crkve Istorijski arhiv Subotica čuva u predmetu pod signaturom F:60 VI-46458/1943. Od važnijih dokumenata sačuvana je molba reformatske verske zajednice vojnom komandantu grada Subotice, odluka komandanta, ponovljena molba gradskim vlastima iz 1943. godine, izvod iz zapisnika sednice gradske skupštine i odluka da se odobri izgradnja ove crkve, žalbe protiv ove odluke ministru unutrašnjih poslova, konačno odobrenje ministra da se dozvoli izgradnja ove crkve. U prilogu nalazi se i crtež crkve. Namera reformatske verske zajednice je bila da se crkva izgradi na Trgu Sečenjija (današnji Trg Komora i Jakaba gde se nalazi tzv. „mlečna pijaca”). Zbog ratnih zbivanja, odnosno zbog promene vlasti i ukidanja mađarske uprave do same izgradnje crkve nije došlo.

ZUSAMMENFASSUNG

Die Kirchenbauangelegenheit der reformierten religiösen Gemeinschaft in Subotica in der Zeit der ungarischen Verwaltung

Die Dokumente im Zusammenhang mit dem Bauplan der reformierten Kirche sind im Historischen Archiv Subotica aufbewahrt  Nr.  F: 60 VI-46458/1943. Die wichtigsten Dokumente sind ein an den Militärkommandanten von Subotica eingereichtes Gesuch der reformierten religiösen Gemeinschaft,  der Beschluss  des Kommandanten, ein wiederholtes Gesuch an die Stadtverwaltung aus dem Jahre 1943., ein Auszug aus dem Protokoll des Stadtrates und die Genehmigung des Kirchenbaues ,  an den  Innenminister vorgebrachte Beschwerden im Zusammenhang mit den Beschlüssen und  die endgültige Genehmigung des Kirchenbauplanes. Die Kirche der reformierten religiösen Gemeinschaft sollte  am Szécsényi Platz (heute Komor und Jakab Platz, wo sich der sgn. „Milchmarkt” befindet) gebaut werden. Der Krieg und das Regierungswechsel vereitelten diese Absicht, so dass der Bau der Kirche noch heute unrealisiert blieb.

[1] A Horthy út a mai Lazar Nešić térnél kezdődött.

[2] Horthy Miklós is református vallású volt.

[3] SZTL F:060 VI 46458/1943. A többi idézet is ebben a tárgyban található iratokból származik.

[4] Ma Komor Marcell és Jakab Dezső, a  két kitűnő építész nevét viseli. Itt működik az ún. „tejpiac”.

[5] A mellékletben megtalálható egy részletes kimutatás Szabadka lakosságának nemzetiségi és vallási hovatartózásáról az 1931-es népszámlálási adatok alapján. Ekkor a városnak, beleértve a külterületeket is, mintegy 900 református polgára volt. 1941 után sok református magyar is Szabadkára költözött, illetve katonaként szolgált itt.

[6] A zárda épületében ma a Jovan Jovanović Zmaj Általános Iskola működik.

[7] A gyümölcstermelők egyesületének dr. Janiga János volt az elnöke.

Dr Emil Libman, dr  Deže Čuso (Csúszó Dezső) Dr Antal Barta – život i rad 

Povodom 150. godišnjice rođenja osnivača  Službe za hitnu medicinsku pomoć u Subotici 

Druga polovina, a naročito poslednja decenija XIX i početak XX veka su periodi uspona i bujnog procvata Subotice. Grad je u to vreme poprimio karakter značajnog ekonomskog, društvenog i kulturnog centra ovog dela Panonske nizije.

Subotica je po naseljenosti bila treći grad u mađarskom delu tadašnje  Austrougarske monarhije, 1890. godine imala je 72.737, a deset godina kasnije 83.940 stanovnika. Imala je nekoliko osnovnih škola, gimnaziju sa osam razreda, učiteljsku, trgovačku i muzičku školu, pozorište, gradsku biblioteku, muzej, gradsku bolnicu modernog paviljonskog tipa, podizale su se velelepne spratne zgrade, gradile tvornice, grad je imao električno osvetljenje, kinematograf, tramvaj kojim se stizalo do Palića, tada poznatog kupališta i letovališta. Železničke pruge vodile su do Budimpešte, Zemuna, Sombora i dalje prema zapadu.

U gradu su živeli  i radili poznati kompozitori: Jovan Paču (1847–1902), Franjo Gal (Gaal Ferenc, 1860–1906), Erne Lanji (Lányi Ernő, 1861–1923); pisci i književnici: Ambrozije Šarčević (1820–1890) Pal Jambor (Jámbor Pál, 1821–1897), Isidor Milko (Milkó Izidor, 1855–1932); slikari: Aksentije Marodić (1840–1909), Jelena Čović (1879–1951); arhitekte: Titus Mačković (1851–1919), Marcel Komor (Komor Marcell, 1868–1944), Deže Jakab (Jakab Dezső, 1864–1932), Ferenc Rajhl (Raichle Ferenc, 1869–1960); istoričar i profesor: Ištvan Ivanji (Iványi István, 1845–1917), sveštenik i nacionalni radnik Paja Kujundžić (1859–1915); lekari: Adolf Vilhajm (Wilheim Adolf, 1853–1933), Đerđ Šanta (Sánta György, 1863–1947), Mikloš Demeter (Dömötör Miklós, 1868–1944), Petar Stojković (1817–1892), Bela Terek (Török Béla, 1878–1959) i druge znamenite ličnosti.[1]

U tom periodu živeo je i radio jedan od velikih boraca za razvoj zdravstvene službe, zdravstvene pomoći siromašnim i ugroženim licima, jedan od osnivača Službe za pružanje prve medicinske pomoći u našem gradu – dr Antal Barta.

Rodio se 16. oktobra 1860. godine u Subotici, u poznatoj porodici Buhvald (Buchwald) od oca Adama (1820–1896) i majke Eve  rođene Bem (Böhm, 1822–1891). Pohađao je osnovnu školu u rodnom mestu, a srednju započeo u Subotici i završio u Kiškunhalašu (Kiskunhalas). Upisao se na Medicinski fakultet Univerziteta u Budimpešti i tokom studija promenio je prezime[2], tako da je pod imenom Antal Barta diplomirao kao lekar, hirurg, oftamolog i akušer (orvos, sebész, szemész és nőgyógyász tudor) početkom 1887. godine[3].

Od 1. maja 1887. do 30. aprila 1889. godine radio je kao pomoćni (sekundarni) lekar u Građanskoj bolnici u Subotici, osnovanoj 1841. godine, čiji je upravnik tada (1888–1894) bio dr Ignac Vajs (Weisz  Ignácz, 1849–1894). Zatim, kao lekar opšte medicine pružao je ambulantnu medicinsku pomoć građanima VII i VIII kvarta grada[4]. Godine 1888. izabran je za klupskog lekara Sportskog društva Ahiles (Achilles Sport Egylet)[5] a 1891. godine i za  lekara Dobrovoljnog vatrogasnog društva (Önkéntes Tűzoltó Egylet), koje je osnovano 24. juna 1888. godine i čije prostorije su bile u zgradi na trgu Čokonai (tada Csokonai[6] tér – danas Trg Slobode) broj 59 pored Gradske kuće u kojoj je bila locirana prva profesionalna vatrogasna četa osnovana iste 1888. godine iako se organizovano gašenje  požara u gradu spominje još 1867.[7]

U želji da unapredi zdravstvenu službu i da što više pomogne građanstvu u borbi protiv zaraznih bolesti, koje su krajem XIX i početkom XX veka haraale u ovim krajevima (trahom, tuberkuloza, difterija), pohađao je dr Antal Barta 1894. godine Tečaj za dezinfekciju u Budimpešti pa je po povratku u Suboticu, pri Dobrovoljnom vatgogasnom društvu, osnovao  posebno Odeljenje za dezinfekciju[8].

Podnoseći Gradskom savetu Izveštaj o završenom tečaju predložio je, da svaki lekar u cilju efikasnije borbe protiv zaraznih bolesti mora:

  • da prijavljuje gradskom fizikusu svakog bolesnika koji boluje od zarazne bolesti,
  • da stavi crvenu ceduljicu na ulazna vrata stana odnosno kuće u kojoj je zaraženi bolesnik,
  • da zabrani svaku posetu bolesnicima koji boluju od zaraznih bolesti, naročito ako se leče kod kuće – osim negovateljici koja ih obilazi,
  • da svakodnevno obilazi takvog bolesnika,
  • da zabrani učenicima pohađanje školske nastave od dve do četiri nedelje nakon ozdravljenja – u zavisnosti od preležane bolesti,
  • da upozori nastavnike škola na obavezu, da upute svakog učenika, koji je sumnjiv na neku ozbiljnu bolest, na pregled lekaru,
  • da predloži privremeno zatvaranje škole za nastavu, ako bude više od 10% obolelih učenika u njoj,
  • da izvrši dezinfekciju stana (kuće) nakon ozdravljenja odnosno smrti bolesnika i da naredi da se umrli od zarazne bolesti uvije u platno natopljeno u 5% karbolnu kiselinu i sahrani u što kraćem roku[9].

Imenovan od strane ministra pravosuđa za sudskog lekara, vršio je dr A. Barta i dužnost lekara–veštaka na teritoriji delokruga subotičkog suda[10] pa je izlazio na teren da utvrdi stanje u slučaju ubistva, samoubistva ili neke druge nasilne smrti[11]. Samoubistva su najčešće izvršena vatrenim oružjem, vešanjem ili skakanjem u bunar. Spasioci su imali lestve od užeta sa širokom daskom za sedenje, koje su spuštali do površine bunarske vode. Jedan član ekipe sišao bi do davljenika, pokušao ga vezati za dasku a drugi članovi ekipe bi ih izvlačili.[12]

Razvoj trgovine, zanatstva, industrije i saobraćaja te podizanje mnogih javnih i privatnih objekata u gradu u toku toga perioda, ozbiljno su nametali pitanja vezana za mogućnost zdravstvene zaštite i pružanje brže i odgovarajuće medicinske pomoći obolelim, unesrećenim i povređenim građanima.

Adekvatna medicinska pomoć u takvim slučajevima mogla se ukazati jedino brzom intervencijom u tadašnjoj bolnici, izgrađenoj 1897. godine. Činjenica da se do te bolničke pomoći teško moglo doći, podstakla je zdravstvene radnike na razmišljanje o načinu ukazivanja medicinske pomoći na mestu nesreće. Bolnica je od centra grada bila udaljena oko 3 km, a javnog saobraćaja još nije bilo (tramvaj je na tom pravcu počeo saobraćati krajem 1897. godine).

Tako je dr A. Barta, radeći kao lekar opšte prakse, često pružao građanima koji su dolazili u njegovu ambulantu i prvu medicinsku pomoć, a kao lekar sportskog i Dobrovoljnog vatrogasnog društva prvu pomoć povređenim sportistima odnosno unesrećenima pri izbijanju požara i u slučajevima drugih elementarnih nepogoda. Sve to navelo ga je na razmišljanje o mogućnostima ukazivanja hitne zdravstvene pomoći na terenu, pre transporta obolelog ili povređenog  u bolnicu.

Godine 1895. održan je u Subotici Seminar za vatrogasce na kojem je jedan od predavača bio dr Aladar Kovač (Kovács Aladár), lekar i načelnik Spasilačkog društva iz Budimpešte. On je zagovarao tezu, da je poželjno da uz vatrogasnu postoji i spasilačka služba. Ranija razmišljanja dr A. Barte o ukazivanju prve medicinske pomoći na samom mestu nesreće, odnosno u kući naglo obolelih lica, uklapalo se u obrazloženje budimpeštanskog lekara dr A. Kovača, pa su na Skupštini subotičkog Dobrovoljnog vatrogasnog društva krajem 1895. godine rukovodioci Društva Bela Vermeš (Vermes Béla), glavni zapovednik vatrogasaca, Lajoš Vencel (Venczel Lajos), komandir i dr A. Barta, kvartovni i sudski lekar, izneli svoja mišljenja o potrebi formiranja Spasilačkog odeljenja (Samarićanskog odseka) u okviru Dobrovoljnog vatrogasnog društva[13]. Donošenju pozitivnog zaključka doprinela je i prethodna saglasnost gradonačelnika Lazara Mamužića (1847–1916) i dr Šandora Kertesa (Kertész Sándor, 1844–1916), gradskog fizikusa Slobodnog kraljevskog grada Subotice[14].

Molba dr A. Barte za osnivanje Spasilačkog odeljenja  u sastavu Dobrovoljnog vatrogasnog društva, u kojoj je naglašeno, između ostalog, „da je potrebno pružiti nesrećnim i bolesnim hitnu medicinsku pomoć a ne sažaljive osećaje  posmatrajući ih kako umiru ili ostaju trajni invalidi…“ – upućena je početkom leta 1896. godine na adresu Gradske uprave. Ona je povoljno rešena na avgustovskom zasedanju Skupštine grada iste godine pa je Spasilačko odeljenje osnovano već 12. septembra 1896. godine. Pored hitne medicinske pomoći, odeljenje je vršilo i usluge dezinfikovanja[15].

Novoosnovano odeljenje, prvo takve vrste i namene u sklopu društva vatrogasaca u ovom delu Monarhije, dugo je nosilo naziv Odeljenje za spasavanje i dezinfekciju pri Dobrovoljnom vatrogasnom društvu Slobodnog kraljevskog grada Subotice. Finansiranje odeljenja obavljano je delom iz budžeta grada, delom iz novca prikupljenog od poklona ustanova (banaka, udruženja) i dobrovoljnih manifestacija (balova, proslava, pozorišnih predstava) a postavljeni su i sandučići na javnim mestima u gradu, u hotelima i kafanama, za sakupljanje dobrovoljnih novčanih sredstava građana[16].

Za edukaciju o pružanju prve medicinske pomoći na mestu nesreće izabran je, i u Budimpeštu upućen 21 vatrogasac od kojih će četvorica – Veco Malagurski, Vince Manić, Jožef Rehak (Rehák József) i Roko Priks – postati profesionalni spasioci finansirani iz sredstava budžeta grada. Opremljene su dve prostorije u tadašnjoj[17] Gradskoj kući, verovatno one iste u kojima su bili Gradski vatrogasci koji su se, u skladu sa naredbom (dopisom) Ministarstva za unutrašnje poslove[18], tokom 1897. godine preselili u zgradu bivše Građanske bolnice (Damjanich utca, danas ulica Maksima Gorkog). Jedna prostorija je služila kao ambulanta a druga za smeštaj dežurnih spasilaca. Nabavljen je zavojni materijal i šine za imobilizaciju kostiju prilikom preloma noge i ruke (udlaga) kao i neophodni nameštaj, hirurški instrumentarij, kola za transport bolesnih i povređenih, te kola za prenos tela umrlih dok su se za intervencije i izlaske na teren koristila u prvo vreme jedna od vatrogasnih kola.

Za komandira Spasilačkog odeljenja ( u to vreme se koristila vojna terminologija) imenovan je novoizabrani lekar društva dr A. Barta koji je kasnije dobijao i dodatnu nadoknadu od 400. forinti jer je izlazio na teren i održavao tečajeve o ukazivanju prve medicinske pomoći vatrogasnoj momčadi, članovima policije, učiteljima osnovnih i viših škola kao i poslovođama u tvornicama i preduzećima[19] pošto je imao diplomu o završenom Seminaru o pružanju prve pomoći u spasavanju zdravstveno ugroženih lica (Mentő- és Segélynyújtás).

Gradska uprava je 1898. godine nabavila za potrebe lekarskih intervencija na terenu moderno opremljeno zaprežno vozilo i kupljena su posebna kola za transport bolesnika sa zaraznim bolestima; kelebijski veleposednik Bela Redl (Rédl Béla) poklonio je 1902. godine jedno vozilo za prenos unesrećenih i teško obolelih. Sva vozila su imala natpis Spasilačko odeljenje – Mentő asztály, zvučni signal (truba) i crvenu zastavicu kod sedišta kočijaša. Uniforma spasilaca bila je sivkastobela sa belom trakom na levoj nadlaktici i oznakom crvenog krsta. U početku su se za vuču kola koristili konji iz štale vatrogasaca, a od 1898. godine Spasilačko odeljenje dobilo je dva para konja u svoje vlasništvo[20]. Da bi Spasilačka služba što efikasnije obavljala svoju dužnost, dr A. Barta je molio da se uvedu telofoni na Odeljenju i u njegovom stanu.[21]11

Ubrzo su Spasilačka služba i dr A. Barta dobili razna priznanja za svoj rad. Služba je dobila pohvalu za stručni rad na Zemaljskoj smotri vatrogasaca u Budimpešti u jesen 1896. godine[22], priznanje za uspešan rad od Komisije za pregled i ocenu rada socijalno–zdravstvenih ustanova koja je kontrolisala rad ovih institucija u Subotici za vreme održavanja XXX putujućeg Sastanka lekara i prirodoslovaca Mađarske u Subotici avgusta 1899. godine (A magyar orvosok és természetvizsgálók 1899. augusztus 27–31-ig Szabadkán tartott XXX vándorgyűlésének történeti vázlata és munkálatai)[23]. Takođe je upućen poziv od Ministarstva za trgovinu, zanatstvo, poštu i telegraf Francuske, za učestvovanje nekoliko članova Spasilačke službe u radu Prvog velikog međunarodnog sastanka Službe za spasavanje (Nemzetközi Mentő Nagy gyűlés) koji se održavao u vreme Svetske izložbe 1900. godine u Parizu[24]. Nemamo podataka da li je neko od članova prisustvovao ovom Sastanku ali je poznato da su na Izložbi bile izložene slike koje prikazuju rad Spasilačke službe u Subotici. Te slike su i danas izložene kao eksponati u Muzeju spasilačke službe u Budimpešti[25]. Sem toga, dobijeni su pozivi za aktivno učestvovanje članova službe u radu svake godišnje skupštine budimpeštanskih spasilaca a kao nosioci ideje o jednoobraznosti svih spasilačkih organizacija na teritoriji države rado su viđeni na sastancima Spasilačke službe u Budimpešti. Dr A. Barta je, međutim, bio izabran za člana Centralnog organizacijskog odbora XXX putujućeg Sastanka lekara i prirodoslovaca Mađarske održanog u Subotici 1899. godine.[26]

Opravdanost osnivanja Spasilačke službe u Subotici vidljiva je iz raznih izveštaja same Službe.2

Prema Izveštaju iz 1899. godine, članovi Spasilačkog odeljenja Dobrovoljnog vatrogasnog društva intervenisali su tokom 1898. godine u 375 slučajeva i 669 puta izvršili su dezinfekciju stana (kuće) nakon prebolelih zaraznih bolesti građana. U prilog aktivnosti Spasilačkog odeljenja tokom 1901. godine, govore podaci iz Izveštaja za 1902, koji ukzuju na:

  • slučajeva zbrinjavanja povređenih,
  • 71 slučaj pružanja pomoći bolesnicima na terenu, u kućnim uslovima,
  • 206 prevoza bolesnika u bolnicu,
  • 35 prevoza umno poremećenih u bolnicu, uz pratnju rođaka,
  • 20 izlazaka zbog izvršenog samoubistva,
  • 43 izlaska zbog pojave požara i
  • 57 prenosa umrlih osoba u mrtvačnicu bolnice ili mrtvačnicu na groblju[27] odnosno od dana osnivanja Spasilačkog odeljenja IX 1896. godine pa do dana podnošenja Izveštaja – 2. XI 1902.  Spasilačka služba je uspešno obavila svoj zadatak u 3377 slučajeva[28].

U svom radu velikog dijapazona imao je dr A. Barta vremena i volje i za druge delatnosti: ukazivao je na neophodnost preduzimanja preventivnih mera protiv širenja trahoma, tada veoma ozbiljne i rasprostranjerne bolesti očiju i tražio da se u školama otvore posebna odeljenja za obolele učenike[29]; bio je član Komisije za pregled pacijenata upućenih u bolnicu radi lečenja na Odeljenju za umobolne jer su mnogi zbog svojih nedela pokušavali da se hospitalno leče kao „umno poremećeni“ kako bi izbegli kažnjavanje[30].

Posle smrti dr Šandora Kertesa postavljen je na mesto gradskog fizikusa (1908–1909) da bi, zatim, ponovo radio po ambulantama sve do 1914. godine kada je preuzeo dužnost glavnog lekara grada nakon povlačenja dotadašnjeg fizikusa dr Jožefa Gintera (Günther József, 1872–1915), osnivača Centralne laboratorije u kojoj su se vršili bakteriološki i hemijski pregledi i inicijatora otvaranja Centralnog dezinfekcijskog instituta[31].

Zbog rušenja stare Gradske kuće 1908. godine kancelarije gradskih službi bile su razmeštene po okolnim zgradama pa su tako, Dobrovoljno vatrogasno društvo i Spasilačko odeljenje privremeno premešteni u tzv. kuću Markuš (Márkus féle ház) na Telekijevom trgu, danas Trg Cara Jovana Nenada.[32] 4

Prvi svetski rat (1914–1918) doneo je pored ostalih nevolja i mnoge zdravstvene probleme – povećanje broja obolelih od zaraznih bolesti (venerične bolesti, pegavi tifus, tuberkuloza). Dr Barta je tražio da mu se odobri upotreba jednog dvoprega, kako bi mogao obilaziti područje grada, otkrivati obolele od zaraznih bolesti i vršiti kontrolu nad njihovim lečenjem[33], tražio je da se spasiocima povećaju mesečne prinadležnosti i ustanovi dodatak za rad zbog teških ratnih uslova (prilog). Zahvaljujući njegovom zalaganju zabeležen je osetan pad broja obolelih od tuberkuloze pluća koja se već početkom XX veka, a naročito tokom ratnih godina, naglo širila. Mnogi lekari su i ranije tražili proširenje Odeljenja za unutrašnje bolesti odnosno izgradnju posebnog paviljona za ove bolesnike u krugu bolnice ali nisu nailazili na razumevanje kod odgovornih za zdravstvo u Gradskoj upravi.[34] Privremena Epidemijska bolnica otvorena 1913. godine u adaptiranim vojnim barakama nije odgovarala zahtevima zdravstvene ustanove pa je dr A. Barta, sada kao glavni lekar grada, predlagao da se bolnica za obolele od tuberkuloze  otvori u Sirotinjskom domu uz adaptaciju i nabavku potrebnog nameštaja i posteljine. Sa takvim predlogom su se složili Aladar Faj (Fay Aladár), savetnik za borbu protiv tuberkuloze u Ministarstvu za unutrašnje poslove, i dr Karlo Biro (Biró Károly, 1864–1952), gradonačelnik. Štampa u Subotici je ovu odluku propratila sa odobravanjem ali zamisao ipak nije ostvarena[35].

Kao gradski fizikus doneo je dr A. Barta odluku da svaki lekar u svome kvartu mora da izvrši uviđaj nad svakom iznenadnom smrću[36]. Obdukcija bi se eventualno, na zahtev policijskih vlasti, vršila u mrtvačnici bolnice ili u mrtvačnici na groblju. Doneta je i Odluka napisana na srpskom, mađarskom i francuskom jeziku, u vezi dopisa Srpskog kraljevskog vojnog zapovedništva, da se vrše pregledi svih žena u javnim kućama tri puta nedeljno jer se povećao broj obolelih od veneričnih bolesti[37].

Preduzimao je, u granicama mogućnosti, preventivne mere protiv širenja tzv. „španske gripe” koja se epidemijski pojavila i širila u Bačkoj pred kraj rata u vidu običnog gripa ali sa znatno povećanom telesnom temperaturom, bolovima u zglobovima, lošim opštim stanjem, gubitkom apetita i pojavom depresije, a zabeležen je i veliki broj smrtnih slučajeva[38]. Zbog velikog broja obolelih predložio je izolaciju ovih bolesnika u prostorijama na spratu Sirotinjskog doma.

Neumoran u pružanju zdravstvene pomoći svima kojima je ta pomoć bila potrebna, pokrenuo je dr A. Barta u proleće 1918. godine inicijativu, da se u Subotici otvori Ispostava Udruženja za negu odojčadi i majki  „Stefanija”, čije je sedište bilo u Budimpešti[39]. Ispostava je bila otvorena maja 1918. godine, a jula iste godine zatražila je uprava ove ustanove da se otvori ambulanta za pregled odojčadi i male dece u kojoj bi lekar radio besplatno a ukoliko je bilo potrebno i majke bi primale hranu za malu decu besplatno dok bi siromašne majke, trudnice i žene u babinjama dobijale besplatne prehrambene artikle[40]. Ambulantu bi vodio dr Elek Rajs (Reisz Elek, 1887–?)[41], pedijatar, koji je ranije radio na Dečjoj klinici u Budimpešti[42].

Želja dr A. Barte bila je da se otvore Porodilište i Škola za negovateljice (Szülőintézet és Védőnő iskola). Škola za negovateljice bila bi smeštena u osnovnoj tzv. „Kakaš-školi“ u VII kvartu, izgrađenoj 1891/92. godine na mestu gde je ranije bila trgovačka radnja trgovca po imenu Kakaš (danas je to Zavod za vaspitanje i obrazovanje slušno oštećene osobe)[43]. Iz ove škole bi se iselila vojska koja je tu bila locirana za vreme rata. Porodilište bi dobilo mesto u tzv. „Bezeredijevoj kući“ nazvanoj (po imenu vlasnika Ištvana Bezeredija)[44], koja je 1911. godine postala vlasništvo grada[45].

Finansijske prilike pred kraj Prvog svetskog rata nisu omogućile da se ovakav predlog dr A. Barte realizuje. U istoj kući će se, uz saglasnost upravnika Okružne blagajne, 1921. godine otvoriti Besplatna državna ambulanta za lečenje onih siromašnih koji boluju od grudobolje i veneričnih bolesti a imaju sirotinjsko uverenje ali i onih koje Gradska uprava uputi na lečenje ili se sami prijave. Lekove bi  izdavali na teret određenog fonda grada [46].

Vršio je dr A. Barta i nadzor nad praktikantima u apotekama prema dopisu Zdravstvenog odseka za Banat, Bačku i Baranju iz Novog Sada, u skladu sa Rešenjem Ministarstva za zdravlje Kraljevine Srba, Hrvata i Slovenaca (br. 3591 od 21. februara 1920).[47] Sačinio je prema naredbi istog Odseka, marta 1920. godine i spisak subotičkih lekara  koji su među prvima izjavili, uključujući i sebe, da žele trajno da se nastane u novoj državnoj zajednici: dr Antal Banjai (Bányai Antal), dr Blaško Čajkaš (Csajkás Balázs, 1889–1934), dr Josip Čović (Csovich József, 1888–1950), dr Endre Frenkel (Frankel Endre, 1892–1953), dr Stevan Holmi (Holmi István, 1882–?), dr Željko Hes (Hősz Dezső, 1887–1959), dr Pajo Ivković Ivandekić (Ivkovich–Ivándékich Pál, 1890–1973), dr Đerđ Jovanović (Jovánovich György), dr Dušan Malušev (Málusev Dusán, 1884–1966), dr Bela Merei (Mérey Béla), dr Karlo Muranji (Murányi Károly), dr Bela Ostrogonac (Osztrogonác Béla, 1891–1960), dr Milutin Pavković (Pávkovich Milutin, 1872–1933), dr Božidar Perazić (Perázich Dezider, 1863–?), dr Kosta Plavšić (Plávsics Koszta, 1866–?), dr Elek Rajs (Reisz Elek, 1887–?), dr Gabor Santo (Szántó Gábor, 1882–?), dr Ivo Šercer (Scherzer Ivo, 1892–1959) i dr Oto Švarc (Schwárz Otto)[48].

Penzionisan je 1920. godine ali je i posle toga revnosno radio. Bio je potpredsednik Jevrejske crkvene opštine u Subotici, potpredsednik Jevrejskog doma za bližnje „Singer Bernat“ i honorarni lekar na Odeljenju za lečenje obolelih od trahoma u Besplatnoj državnoj ambulanti, a imao je i privatnu ordinaciju.

Neumorni borac za bolju zdravstvenu službu i pomoć siromašnim bolesnicima, umro je 14. septembra 1935. godine. Sahranjen je uz veliko poštovanje građana i počast Gradskih vlasti. Crne zastave bile su istaknute  na pola koplja na Gradskoj kući, na zgradi Jevrejske crkvene opštine, na zgradi Nacionalne kasine i Suda. U posmrtnom govoru, između ostalog rečeno je: „…Smrt je odnela čoveka, lekara, prijatelja za kojim će žaliti celi grad. Upravo u najtežim danima tokom rata učinio je sve što se moglo učiniti u interesu ljudi i nije poznavao umor prilikom rešavanja problema…“ [49].

ÖSSZEFOGLALÓ Dr Barta Antal élete és munkássága

A munkában a szabadkai mentőszolgálat alapítója, dr Barta Antal ( 1860-1935) életével kapcsolatos adatok kerülnek bemutatásra. Az 1894-ben alapított fertőtlenítő osztály és az 1896-ban létesített első segély szolgálat az Önkéntes Tűzoltó Egyesület keretein belül működnek. Az Önkéntes Tűzoltó Egyesület  Mentő szolgálatának  szükségessége hamarosan  beigazolódik. Dr Barta Antal Szabadka város egészségügyi szolgálatának a fejlesztésén tevékenykedik. Harcol a ragályos betegségek  (trahoma, tuberkulózis stb.) terjedése ellen, követeli a prostituáltak rendszeres vizsgálatait, az orvosok terepre hívatását az erőszak által okozott halálesetek megállapítása céljából, hozzájárul a Szülő-intézet és a Védő-nő iskola megnyitásához. Nyugdíjaztatása után is aktívan részt vesz a közéletben, de továbbra is privát és tiszteletdíjas orvosként ténykedik. 1935. szeptember 15.-én temetik el.

ZUSAMMENFASSUNG Dr Antal Barta – sein Leben und sein Werk

Die Arbeit stellt Daten über das Leben von Gründer des Rettungsdienstes in Subotica, Dr Antal Barta (1860-1935),  vor. Die im Jahre 1894. gegründete Desinfektionsabteilung und 1896. gegründete Erste Hilfe existierten im Rahmen der freiwilligen Feuerwehr. Die Notwendigkeit dieses Rettungsdienstes bestätigte sich in kurzer Zeit.  Dr Antal Barta hat zur Entwicklung des Gesundheitswesens der Stadt Subotica viel beigetragen. Er arbeitete auf der Bekämpfung der Epidemien ( des Trachoms, der Tuberkulose usw.), kämpfte für die Einführung von regulären ärztlichen Untersuchung für die Prostituierten, für die Todeserklärung  im Falle gewaltsamen Todes, unterstützte die Gründung einer Geburtsanstalt und einer Krankenpflegerin-Schule. Nach seiner Pensionierung  bleibt er weiterhin aktiv, wie im öffentlichen Leben der Stadt als auch  als Ehrendoktor. Er ist mit Ehren am 15. September 1935. beerdigt.

 

[1] Navedeni podaci o gradu i ličnostima obrađeni su  u sledećoj literaturi: Frankl István, Szabadka, szabad királyi város ismertetése, Krausz és Fischer könyvnyomdája, Szabadka, 1899; Iványi István, Szabadka, szabad király város története II. rész, Bittermann József könyvnyomdájából, Szabadka, 1892; Blaško Vojnić, Moj grad u davnini – Subotica (1391–1941), Panonija, Subotica, 1971; Tóth Lajos, Szabadka mint iskolaközpont – a múltban és jelenben, Létünk (társadalom, tudomány, kultura), Évkönyv, 1985. Szabadkáról, Forum könyvkiadó Újvidék, 1985; Szöllősy Vágó László, A puszták zenéjétől a koncertpodiumig, In ibidem, 139; Emil Vojnić, Subotica i njena prošlost, Zbornik radova sa sastanka Naučnog društva za istoriju zdravstvene kulture Jugoslavije – Sekcija za Vojvodinu, Subotica, 1969, 4–13; Vera Kovačić, Istorija zdravstva Subotice, In ibidem,14–24.

[2] Promena jevrejskih prezimena u mađarska bila je specifična pojava u drugoj polovini XIX veka u Ugarskoj. Svaki punoletni građanin–Jevrej mogao je svojom voljom ili na zahtev roditelja da zatraži promenu imena što je Ministarstvo unutrašnjih poslova Ugarske odobravalo. vidi: Mirko Grlica Promena jevrejskih prezimena u mađarska – prema prepisu matičnih knjiga subotičkih Jevreja, Rukovet (časopis za književnost, umetnost i kulturu), Subotica, god. 40, br 4–5 (1994), 154–158.

[3] Istorijski arhiv Subotica – dalje IASu,  F:047  (Gradski fizikat), inv. br. 1003, Imenik zubnih lekara, zubotehničara i babica, privatnih i gradskih lekara od 1922. do 1937. godine i neki podaci o lekarima od 1887. godine; Bácskai Ellenőr, IX godište, broj 22, 22 V 1887.

[4] Bácskai Ellenőr, XI godište, 19.5.1889.

[5]  Zapisnik sa sednice sportskog društva „Ahiles“ od 20. IV 1898. (iz zbirke Ladislava Ilina).

[6] Mihalj Čokonai Vitez /Csokonai Vitéz Mihály (1773-1805) je poznati mađarski pesnik.

[7]  120 godina vatrogastva, SuboticaA 120 tüzóltság, Szabadka, Monografija, Opštinski vatrogasni savez, Subotica, 1987;  Sziebenburger Károly, Szabadkai önkéntes tűzoltó testület – Tíz éves fennállásának Emlékkönyve, Szabadka, 1898.

[8]  IASu, F:002 (Gradsko veće Slobodnog kraljevskog grada Subotice, 1861–1918), 695/eln. 1894.

[9]  isto

[10] Szabadkai Közlöny, XXI godište, broj 8, 23. II 1896.

[11]  Miklós Hajnalka, Szabadalmazták a kútból mentést, Magyar Szó, LXIII godište, broj 252, 28–29. X 2006.

[12] isto

[13] 120 godina vatrogastva, nav. delo

[14] Deže Čuso, Kako su nastali spasioci, Subotičke novine, godište 66, broj 12, 2006.

[15] IASu, F:002, pred. br. XV–74/1896

[16] Kako su nastali spasioci, nav. delo. 

[17] Prva Gradska kuća izgrađena je 1751. a druga 1827/28. godine.

[18] IASu, F:002. pred. br. 655/mern. 1897

[19]  Báckai Hirlap, VI godište, broj 256, 4.12.1902.

[20]  Kako su nastali spasioci, nav. delo 

[21]  A „Mentő” csapat helyisége, Bácskai Ellenőr, XIX godište, broj 85, 16.10.1898.

[22]  Kako su nastali spasioci, nav. delo 

[23]  Prochnow, J., Nurichán, J.: A magyar orvosok és természetvizsgálok 1889. augusztus 27–31-ig Szabadkán tartott XXX vándorgyűlésének történeti vázlata és munkálatai, Budapest, Franklin–társulat könyvnyomdája, 1900.

[24]   A szabadkai tűzoltó testület közgyűlése, Bácskai Ellenőr, XXI godište, 1.III 1900.

[25]   Kako su nastali spasioci, nav. delo.

[26]  Prochnow, J, Nurichán, J.: nav. delo

[27]   A szabadkai önkéntes tűzoltó és mentőtestület közgyülése. Báckai Ellenőr, XXIII godište, broj 19, 6. III 1902.

[28] Báckai Hirlap, VI godište, broj 234, 8.11.1902.

[29] Trachoma iskolák. Szabadka és vidéke, 25.12.1903.  

[30]  IASu, F:002, zapisnik Skupštine iz 1902.godine, odluka br. 230 od 24. V 1902.

[31] Andrija Baš, Stevan Sentđerđi: Život i rade dr Jožefa Gintera (Günther József), Zbornik radova IX sastanka Naučnog društva za istoriju zdravstvene kulture Vojvodine, Subotica, 11–12. novembar 1978, 239–246.

[32]  Miklós Hajnalka, nav. članak

[33] IASu, F:002, pred. br. XV–359/1915.

[34] IASu, F:002, XII  1620/1902. i F:002, 282/eln. 1904.

[35] Bácsmegyei Napló, XVI godište, broj 89, 13. IV 1918.

[36] Kerületi halottvizsgáló orvosok, Bácsmegyei Napló, XVII godište, broj 11, 16. I 1919.

[37] IASu, F:002, XXI  1/1919.

[38] Bácskában is fellépett a spányol betegség, Bácsmegyei Napló, XVI godište, broj 150, 5. VII 1918.

Szabadkán több ember hal meg spanyol betegségben, mint Budapesten. Bácsmegyei Napló, XVI godište, broj 231, 10. X 1918.

[39] A Szabadkai „Stefania” egyesület megalakulása, Bácsmegyei Napló, XVI godište, broj 88, 12. IV 1918.

[40] A csecsemő- és gyermek–ambulatorium megnyitása. Bácsmegyei Napló, XVI godište, broj 165, 23. VII 1918.

[41] Elek Rajs (Reisz Elek, Békéscsaba, 1887–?) diplomirao je na Medicinskom fakultetu Univerziteta u Budimpešti 1910. Lekarski staž je obavio na klinikama u Budimpešti i kod prof. dr Janoša Bokaija (Bokay János, 1858–1937), osnivača i upravnika Odeljenja „Stefanija“ na Dečijoj klinici. Od 1. VII 1918. do 1. II  1919. i od 1. XI 1923.  godine bio je upravnik Državnog doma za odojčad i malu decu u Subotici. Kao specijalista za dečije bolesti radio je u ambulanti Direkcije Državnih Železnica u Subotici od 1922. godine. IASu, F.043.1003.

[42] A csecsemő- és gyermek, nav. delo

[43] Laslo Sekereš, Subotička krstarenja, Toponimi Subotice i njene okoline u literaturi do svršetka rata, Subotica, 1975, Rukovet, časopis za književnost, umetnost i kulturu, god. 51, br. 4–6 (2006), str. 45–82.

[44] Ištvan Bezeredi  (Bezerédi István, Sombor 1861– Subotica 1909) se školovao u Pečuju (Pécs) i u Budimpešti. Polagao je oficirske ispite pa je kao oficir bio u 4. husarskom puku do 1895. godine. Bio je, zatim, poslanik starokanjiškog sreza u Ugarskom saboru, a od 1906–1909.godine subotički Veliki župan. Kupio je i dogradio kuću na uglu današnje Harambašićeve ulice i trga Žrtava fašizma (danas zgrada ATD). Godine 1911. kuća postaje vlasništvo grada.

[45] Szülőintézet és védőnő iskola Szabadkán, Bácsmegyei Napló, XVI godište, broj 147, 2. VII 1918 ; Gordana Prčić-Vujković, Viktorija Aladžić, Mirko Grlica, Gradotvorci, knj. II,  Gradski muzej, 2006. str. 82–85.

[46] IASu, F:047, 1441.1, XXI 29/1919.

[47] IASu, F:047, XXI 13/1920.

[48] IASu, F:047, XXI 15/1920.

[49] In memoriam, Napló, 17.9.193

Béres György, egyetemi hallgató: klasszika-filológia/germanisztika, A Szabadkai Történelmi Levéltár legrégibb oklevele (A Szenczy család címeres nemeslevele)

 

  1. BEVEZETŐ

 

Az oklevelekkel úgy kerültem először kapcsolatba, hogy 2009. júliusában, felkérést kaptam Szenci István úrtól, hogy egy címeres nemeslevelet fordítsak le latinról magyarra, amelyet ő, felmenőiről, a Szenczy családról való kutatásai során a Szabadkai Történelmi Levéltárban talált. Amikor pedig az eredeti oklevelet saját kezemben olvastam, megtudtam, hogy egyben ez a Szabadkai Történelmi Levéltár eddigi legrégebbi oklevele. A kíváncsiság mámorában nekikezdtem lefordítani és segíteni Szenci István úrnak fellelni a kapcsolatot ő és az oklevélben szereplő Szenczy család között, illetve, igyekeztem kideríteni, hogy ki is volt az oklevélben szereplő Szenczy János valójában, és hogy milyen érdemekkel nyerte el címerét és nemességét. Így kénytelen voltam mélyebbre ásni és tovább kutatni.

Első lépésben Budapesten, a Magyar Országos Levéltárban találtam három olyan levelet, amelyekben egy Szenczy János, mint deák szerepel. Ő pedig három levelét gróf Batthyány Ádámhoz  intézte. Ezeket Sárváron írta.  Feltételezem, hogy ezen három levél valamiképpen kapcsolódhat a szabadkai levéltárban talált oklevélhez. Mondanivalójuk nem épp az információk tömkelege: levél, 1653. szeptember 16. (1. ábra): Szenczy János Szolnokon járt, s ezer forintról beszél, amelyet prépost urától kap gróf Batthyány Ádám közbenjárásával. levél, 1654. február 14. (2. ábra): A levélben bennefoglaltatik, hogy Batthyány Ádám uraság elrendelte Sz. Jánosnak még egy előbbi levélben – amely valószínűleg elveszett -, hogy egy szent vidi (fiuméi-rijekai?) és egy domborai (dombóvári?) foglyot engedjen szabadon. Most pedig ebben a levélben visszajelzi Sz. János, hogy összesen öt rab közül mindegyik domborai, s szent vidi nincs. Továbbá mind az öt fogolynak a nevét elküldte levélben Batthyánynak, hogy az válaszul megírja, kiket engedjen el.

III. levél, 1654. december 26. (3. ábra): Sz. János beszámol arról, hogy az öt fogoly közül kettőt enged el az uraság parancsára, s egyben visszajelzést vár, hogy hova küldje el őket.

További kutatásaim az 1715. évi országos összeírás adatbázisához vezettek, amelyhez a Magyar Országos Levéltárban tudtam hozzájutni. Itt sem jártam nagyobb sikerrel, minthogy az összeírás alapján több Szenczi, illetve Szenczy nevű személyt is találtam: Szenczi Mihály (Kassa, Abaúj-Torna, Košice – Szlovákia); Szenczi István (Szakolca, Nyitra, Skalica – Szlovákia); Szenczi István (Debrecen). Szenczy István (Mórichida, Győr, Győr-Moson-Sopron); Szenczy András (Nagy Lotth, Újlót, Bars, Vel’ké Lovce – Szlovákia); Szenczy Márton és Szenczy János (Győr, Győr-Moson-Sopron).

Szabadkán, a ferencesek könyvében rögzítettek alapján a következő adatok állnak rendelkezésre: 1748. június 13-án Szenczy Mihály házasságot kötött Hegedűs Zsuzsannával. 1771. január 20-án Szenczy János házasságot kötött Nagy Magdolnával. Gyermekük született: Szenczy Mihály. Ő 1801. november 22-én feleségül vette Árpás Elizabeth-et. Nincs sem Szenczy Jánosnak, sem Szenczy Mihálynak keresztlevele, sem elhalálozásról szóló levele.

A későbbiekben PAYR, SÁNDOR: A dunántúli evangélikus egyházkerület története (Sopron, 1924.) című művéből megtudtam, hogy 1640-ben egy bizonyos Szempci Jánost avattak fel Pinnyén evangélikus lelkésznek. Előzőleg feltehetőleg Wittenbergben, Németországban tanult, mivel akkoriban itt tanultak a protestáns lelkészek. Majd egy másik, Szenci János néven futó lelkészt Németin avattak fel, szintén 1640-ben. Itt 1646-ig még lelkész volt.

Jelenleg a hosszú kutatás labyrinthusában és útvesztőiben zsákutcába kerültem, mivel nem találok biztos és hiteles kapcsolatot a címeres nemeslevél és a fentebb elhangzott adatok között.

 

  1. ÁLTALÁBAN A CÍMERTANRÓL

 

  1. 1. A heraldika tudománya

 

A címeres nemeslevelek és egyéb más oklevelek megismerése és tanulmányozása céljából szükséges, hogy ismerjük a címertan alapjait. A következőkben általánosan szólok a címertanról, minthogy ezen tudomány segítségével tudjuk meghatározni, vizsgálni a különböző oklevelek keletkezését és funkcióját. A címertan vagy másnéven heraldika a címerekkel, azok szerkezetével, az azokra vonatkozó szokásokkal, szabályokkal foglalkozó tudomány. Tehát magában foglalja mindazokat az ismereteket, amelyek a címerekre vonatkoznak. A címertan egyaránt foglalkozik a címerek történetével, valamint szerkesztésük és leírásuk szigorú szabályaival.

A címer szavunk nemzetközi, úgymond „vándorszó”, amely az ógörög „kyma” (csúcs, valaminek a teteje) szóból ered. A filológusok szempontjából viszont problemát jelent, minthogy még eddig nem tudták tudományosan alátámasztani azt, hogy miként jutott a magyar nyelvbe. A magyar „címer” szó pedig a francia eredetű „cimière” szóból ered, és sisakdíszt jelent, amelyről a későbbiekben szó lesz. Említésre méltó, hogy a középkori Franciaország Anjouval szomszédos területén előfordul a címer szó olyan alakja, amelyből a magyar szó származtatható, ezért valószínű, hogy a szó, jelentésével együtt az Anjouk nápolyi udvarának a közvetítésével kerülhetett a magyar királyi udvarba. A német nyelvet figyelembe véve szintén problematikus a helyes megállapítás, ugyanis a németben szereplő „Zimier” alakjából szabályos hangfejlődéssel a szó nyelvünkben „cimér”-nek hangzana.

A heraldika  írott forrásainak egyik legjelentősebb csoportját az oklevelek képezik. Ezen kívül még léteznek az irodalmi művek és krónikák csoportja is. Az oklevelek csoportjában első helyen állnak maguk a címereslevelek, továbbá azok a fejedelmi oklevélregisterek (Magyarországon Királyi Könyvek), amelyekbe címeradományozások szövegét és legtöbb esetben annak színes képét is bevezették, illetve befestették. Ide tartoznak azok az oklevelek is, amelyekben a címerek jogi vonatkozásairól van szó. Természetesen az oklevelek között a címereslevelek, illetve a címeres nemeslevelek és a címerkérő folyamodványok a legértékesebbek. A képzőművészeti forrásokat sem szabad kihagynunk, és ezeken belül a pecséteket, érméket, fegyvereket, szöveteket, festményeket, sírköveket, és más építészeti emlékeket, amelyeken heraldikai emlékek, címerek stb. találhatók.

A heraldika Európa-szerte ismert nevét az uralkodók, előkelő főurak, nagyobb városok vezetőinek a környezetében működő, díszes ruhájukon gazdájuk címerét viselő heroldok megnevezéséből kapta. De kik voltak a heroldok? A heroldok követi megbizatásokat teljesítettek, küldöncként szerepeltek a középkori diplomáciában, a címerek alapján azonosították a harcmezőn elesetteket, reprezentáltak uraik mellett, és a lovagi tornák rendezőiként szerepeltek. Értelemszerűen mindennapi munkájukhoz szükségük volt a címerek alapos ismeretére, ehhez nem egy herold kortárs címereket feltüntető címerkönyvet készített magának. A heroldok így a címerek első nyílvántartóivá váltak. Maguk a bajvívások és a lovagi tornák hívták életre a heroldokat. Nekik kellett tehát kihirdetniük az eseményt, nekik kellett bejelenteniük, és kikiáltaniuk a lovag nevét. A heroldok sok esetben összegyűjtötték a lovagokról leesett és összetört páncélokat, amelyeket a torna során eladhattak. Ők voltak azok, akik elmagyarázták az embereknek (a publikumnak), ki-kicsoda és miféle tettek fűződnek uraikhoz, azaz az illető lovagokhoz. Másnéven az akkori kor újságíróinak is nevezhetők. Csupán a XIII. század végéről származnak eredeti források a heroldokról, de sokszor a trubadúrokkal keverték össze őket. Ezért némely feltételezések szerint a heroldok eredetileg trubadúrok voltak, akik idővel a lovagi tornákra szakosodtak. Hiszen a trubadúrok jelen voltak a tornákon és a fejedelmi udvarokban is, így volt rá esélyük – többek között -, hogy megismerkedjenek a címerekkel. Következésképp a heroldok, mint a lovagi tornák megfigyelői, és mint heraldikai tanácsadók kezdetben a címerek nyílvántaróivá váltak, majd pedig azok ellenőreivé, végül a címerek megalkotóivá. A címerekben jártas emberek társadalmát már kezdetben három csoportra osztották: címerkirályokra, heroldokra és persevantokra. A címerkirályok egy-egy tartomány felett őrködtek, munkájukat a heroldok segítették, akiktől pedig a persevantok tanulták a mesterséget.

 

  1. 2. A címerek kialakulása

 

A címerek eredete a heraldika egyik legvitatottabb kérdése. Vannak kutatók, akik az ókori görög kultúráig visszamenőleg a homéroszi Iliászból származtatják a címer eredetét, mely eposzban a Kr.e. VIII. századi költő részletesen ír Akhilleusz pajzsáról (XVIII. ének). Továbbá szerves kapcsolatot véltek felfedezni az ókori görög vázafestészet festett pajzsai és a középkori címerpajzsok között is. Mások viszont a Római Birodalom hadijelvényei és a középkori heraldika között keresnek összefüggést. A régi germán hit- és mondavilághoz is kötötték már a címerek kialakulását. Minthogy egyesek szerint ezek a germán írásos és szájhagyomány utján terjedő emlékanyagok az idők során elvesztették a hozzájuk kapcsolt ősi tudattartalmak jó részét, s így kerültek a címerpajzsokra. Vannak olyanok, akik azt állítják, hogy a XII. századbeli keresztes hadjáratban részt vevő lovagok a muzulmánoktól vették át a címer használatát. A források azonban a különböző elméleteket megcáfolják. Így a muzulmán eredeztetés elmélete megbukott, mert a keleti ornamentika, amelyben felfedezhető volt az iszlám népek „heraldikája” legalább fél évszázaddal az európai címerek megjelenése után alakult ki. De a többi elmélet is eltűnt, mert az antik világból és az ősi germán hitvilágból való források és a középkori heraldikai ábrázolások között nagy az eltérés. Viszont mindenképp bizonyos, hogy a címerek megjelenésének elsősorban katonai okai lehettek. Főképp az arcot felismerhetetlenné tevő sisaktípus megjelenésével vált szükségszerűvé az, hogy a harcos a csatamezőn azonosíthatóvá tegye magát. Erre a célra a legjobb segédeszköznek a pajzs bizonyult. De még mielőtt részletesebben belemennénk a pajzs, mint ismertető jel kialakulásába és fejlődésébe, tisztáznunk kell a címer jelentését.

A címer bizonyos meghatározott alapelvek és szabályok szerint megszerkesztett jelkép, avagy ismertető jel (gör.: symbolon; lat.: signum), amelyet magánszemélyek vagy testületek a maguk sajátos, állandó jelvényéül használnak, az őket különösen megillető jog alapján. Persze nem minden jelkép címer. Hogy valamely jelképet címernek tekintsünk szükséges, hogy az pajzsba legyen foglalva, meghatározott színekben tartva, és meghatározott formában, hogy mint állandó jelvény átörökölhető és régi szokásjog vagy fejedelmi adomány alapján elismert legyen. A címer latin megnevezése „arma”, vagy „armorum insignia”, németül „Wappen”, ami a „Waffen” (sisakdísz) szóból származik. A címerviselés szokásának keletkezési idejét pedig általában a keresztes hadjáratok korára, a XI. és XII. századokra teszik. A címerek keletkezésére befolyással lehetett elsősorban annak szüksége, hogy a hadjáratokban résztvevők együvétartozását a fegyvereken alkalmazott jelvénnyel feltüntethessék vagy, hogy egyes nevezetesebb fegyvertényeket, hadi eseményeket megörökítsenek. A sok különféle módon sávozott középkori címer nagymértékben a XII. századi renaissance jelentős kultúrális hatásának köszönhető, amely lovagi körökben egyuttal felkeltette a díszítés iránti igényt. Ráadásul a pajzs felülete ideális volt arra, hogy élénk színekkel díszítsék. Ugyanis egy bátor és talpraesett lovag nem akart névtelen maradni, ezért a látványos jelvények a zászlóján, a köpenyén vagy a pajzsán gondoskodtak arról, hogy könnyen felismerhető legyen. A XII. század folyamán a nagyuraknak valahogyan hitelesíteniük kellett parancsaikat, ezért jelvényeiknek tisztán felismerhetőknek kellett lenniük. Ugyanakkor a címereket azok a nagyurak kezdték használni, akiket a közönséges lovagoktól megkülönböztettek hatalmas földbirtokaik. Később a korok változásával a társadalmi ranglétra alsóbb fokozataira is kiterjedt már a címer viselése, így a XV. századra már a lovagjelöltek és a nemesek is címert viseltek (természetesen jó családból kellett származniuk és megfelelő vagyonnal is rendelkezniük kellett). Egyes heraldikusok Geoffroy (Gottfried) Plantagenetnek (aki Anjou grófja volt, 1113-1151) a XII. század derekán készült, a franciaországi Le Mans Katedrálisban őrzött gyásztáblácskáját tekintik a legrégibb címeres ábrázolásnak. Ezen az elhunyt jobbjában kivont kardot, baljában ágaskodó oroszlánokkal díszített hosszúkás (normann) pajzsot tart. Sapkára emlékeztető sisakján pedig ugyancsak egy festett oroszlán látható (4. ábra).

A XIII. század végéig a személyek szabadon választhatták meg címereiket. Ezeket örökletes magántulajdonnak kezdték tekinteni és a XIV. században egyértelműen kiváltság, méltóság vagy nemesség jele lett, melyeket királyi hatalom adományozott címereslevéllel, azaz címert adományozó privilegiális oklevéllel. Az első ismert címereslevél 1338-ból való, IV. Lajos német-római császártól származik. 1190 táján Magyarországon is találkozunk már címerpajzsba foglalt jelvénnyel. Továbbá a legtöbb nagy nemzetségnek, az ország vezető családjainak a XIII.-XIV. században volt már címerük. A XIV. század első felében kelt címeradományok voltaképpen sisakdísz- illetve sisakmáz adományok. Csak jóval később került sor arra, hogy a nemesek számára teljes címeradományt tartalmazó oklevelet állítsanak ki. A címerhasználat hazai előzményeit elsősorban a harcmezőn használatos zászlókon kell keresnünk. Az ókortól kezdve Nyugaton és Keleten egyaránt alkalmaztak jól látható, hosszú rúdra tűzött jelvényeket a harcoló csapatok irányítására. Erre példa az ókorban a Római Birodalom által használt zászlók (lat.: vexillum, amely eredetileg a rómaiaknál olyan kis szászlót jelentett, ami római sasos rúdon lógott) a csatatereken, amelyeken a birodalmi-sas jelkép szerepelt. Kezdetben tehát az egyes katonai egységek megkülönböztetésére szolgált, s ütközetben a katonák eszerint tudtak tájékozódni. Minden korszakban nagy becsben tartották ezeket a jelvényeket, és nem csoda, ha a zászlótartó minden történeti korszakban fontos funkciót viselt, és életével felelt a rá bízott jelvényért. Ezek a jelvények a legkülönbözőbbek lehettek, mondabeli állatokat (sárkány), totemeket (farkasfej) egyaránt találunk közöttük. A címerhasználat divatja viszonylag gyorsan elterjedt Közép-Európában. Azonban ez még nem jelenti azt, hogy mindenki, vagy akár minden előkelőbb nemes címert választott volna. Minthogy a nemesség legnagyobb része nem viselt állami tisztségeket, nemigen volt szüksége arra, hogy hivatalos oklevelet állítson ki. Werbőczy István, 1514-ben kiadott Hármaskönyv (Tripartitum) című jogkönyvében a magyar nemességről és annak jogairól szólva egyebek között ezt írja: „…a címer, amelyet a fejedelem valakinek ad, a nemességnek nem szükséges kelléke, hanem csak ékessége.”

Igazából Zsigmond király (1387-1437) idejében indul el a címeradományok hosszú sora. Ugyanis a magyar heraldika csírái az akkori Magyarország területére beköltözött idegen lovagok hatására vezethetők vissza, akik beköltözésükkor magukkal hozták családi jelvényeiket és azokat viselték, hogy ezzel származásukat és az otthon visszamaradt rokonaikkal való összeköttetésüket feltüntessék. Magyarországon az első olyan címeres levél, amely leírást és – az oklevél közepére festett – ábrát is ad, 1405-ben kelt. Ezt pedig Zsigmond király nevében adták ki, aki külföldi útjai során, a kísérete által (lovagok által) megismerkedett a nyugati szokásokkal, s ezek pedig erősen hatottak királyi udvarára. Ezzel magyarázható a rövid időn belüli nagyszámú címeres levél kiállítása a XV. század második felében. Ugyanis a Konstanci-zsinattal (1414-1418) egyszerre megszaporodott a címeradományok száma. Ezen a zsinaton a keresztény világ minden tájékáról összegyűlt, világi zsinati résztvevők tornajátékok, lovagi ünnepélyek rendezésével töltötték szabad idejüket, amelyek a címereknek és sisakdíszeknek is nagy szerepet juttattak. Így váltak Magyarországon igazán divatossá a címerek, azután hogy Zsigmond király, kíséretével hazatért.

Az armálisok nyelve latin, Zsigmond korában is ez volt és később is. A latin nyelv használata megmaradt a magyar oklevelekben egészen a XIX. század közepéig. Az első magyar szövegű armális 1845-ből való.

Magyarországon, – történeti szemszögből nézve – megkülönböztetjük a honalapító nemességet a későbbi, középkori nemességtől. Az előbbi nemessége a származáson, születésen alapult, míg az utóbbi a földbirtok adományozásán. Utóbbiakat birtokadományos (jószágos nemes, donatiós) nemeseknek nevezik. Mikor a király által adományozható birtokok száma lecsökkent, majd elfogyott, a király kiváltságlevél útján is adományozott nemességet (és rendszerint címert is). Ezek az ún. címerleveles nemesek (armalisták, armalistae, nobiles armales). A Habsburg-házbeli királyok idejében a címeradományok túlnyomó részben nemnemesek részére szólnak, akik a címeradománnyal egyidőben emeltettek nemesi rangra és elenyészően csekély azon armálisok száma – a rangemelésektől eltekintve -, amelyek már nemesi sorban lévő egyének részére adattak.

A XVII. század utáni heraldikában a címerek kivitelét illetőleg a kivitel díszes vagy kevésbbé díszes volta mindig az illető adományt nyert bőkezűségétől függött, különösen a XVIII. és XIX. században. Azok a címereslevelek, amelyek Mária Teréziáig bezárólag a régi formában, lapalakú pergamenre írattak, általában egyszerű kivitelűek, míg a könyvalakban kiállítottak rendszerint díszesebbek. Ezek általában barokk stílusban vannak megfestve, architektonikus, drapériás, tájképes stb. keretbe foglalva. E korban a harci jelenetű, vagy harcos alakot ábrázoló címerképek dominálnak, általában kék színű pajzsban. I. Rudolf, magyar király korában (1576-1608) jelenik meg, majd a XVIII. századtól általánossá válik, hogy az addig egylapos kiállítási mód helyett a címeres leveleket a Birodalomban szokásos módon hártyafüzetbe írják (ad modum libri). A címer az első oldal belső oldalára került, ugyanakkor a Birodalmi Kancellária gyakorlata szerint (a Magyarországon kívüli címernyerőknek) a címert a füzet közepére festették. Minden címeres oklevél tartalmazta a megfestett címer mellett a címerleírást is. A címereslevelet pedig az uralkodó, a kancellár és a (tényleges ügyintéző) kancelláriai titkár írták alá. II. Rudolf, német-római császár idejében (1576-1612) már találunk elvétve egy-két könyvalakban kiállított címereslevelet, noha még az ő idejében és elődei idejében is a régi formát, az egyes nagyobb alakú pergamenlapot használták egészen III. Károlyig. Azután III. Károly (1711-1740) alatt megkezdődött nagyobb mértékben a könyvalak használata, azaz több pergamenlapnak könyvalakban való összefűzése, amelyeket a különböző színű selyem, később arany fonálról függő pecsét tart össze. Megjegyzendő, hogy a Habsburgok idejében az országnagyok neveinek felsorolását az armálisok záradékában fontosnak tartották. Továbbá az armálisokat 1848-ig a királyon kívül a kancellár és a kancellária titkára is aláírták; 1867 után ezek helyébe lép a Felség személye körüli miniszter és ennek államtitkára. Társadalomtörténeti szempontból fontos változás, hogy a XVI. század közepétől kezdve megindult a birtokadományozás nélkül nemesítő s a nemességgel együtt címert is adományozó oklevelek (armálisok) sorozata. A címer így a gyakorlatban a nemesség egyik ismertetőjelévé vált. A XVII. század elejétől már gyakran olvashatunk a forrásokban birtoktalan nemesek helyett armálisokról, nemesítőlevél helyett pedig címereslevélről. Magyarországon a nemesi címet és rangot, valamint a nemességet mint állapotot az 1947. évi IV. törvény az egyes rangok és címek megszüntetéséről 1. paragrafusa alapján megszüntették.

 

  1. 3. A címeres oklevelek fajai és alkotóelemei

 

A heraldika gyakorlatilag a nemesek és a lovagok találmánya. Az első címert ábrázoló pecsétek a XII. században jelentek meg Franciaországban, Angliában és Németországban. A XIII. századtól kezdve az első címerek, oromdíszek, pajzstartók leírására külön nyelvezet alakult ki: ez a „blasonálás” avagy címerleírás nyelvezete (német: Blasonierung). A címerábrázolások bal oldalát jobbnak, a jobb oldalát pedig balnak mondjuk. Ez azért van, mert a címereket viselőik, azaz a pajzsot maguk előtt tartók szemszögéből szokás leírni, mert a pajzs a címer legfontosabb alkotórésze. Alakja a címertörténet során számtalanszor változott. A legkorábbi nyugati címeres emlékeken leginkább a hosszúkás, nagy felületű, domború, ún. normann pajzs fordul elő. Ez később fokozatosan kisebedett és kialakult a kerekített oldalú háromszögű pajzs. Majd a XIV. században a kerek talpú pajzs terjedt el. Később a tárcsapajzs is divatossá vált. Itáliában megjelent a renaissance hatására a lófejpajzs. A pajzs a címereken többnyire egyenesen áll. Az esetleges jobbra vagy balra dőlt helyzetű pajzsoknak nincs jelentőségük, azonban a felfordított pajzs az adott család kihalását jelzi. Még összetettebb is lehet azzal, ha több pajzs ábrázoltatik vagy egymás mellé téve, vagy egymásra rakva. Több érv is amellett szól, hogy a sakkozott mintájú pajzs a legrégibb címerfajta.

A címerek sajátosságai: a címerek színes jelvények (a pajzson vörös, kék, zöld és fekete szín, valamint két fajta fém: arany és ezüst fordulhat elő); ábrázolásaik mértani formák vagy stilizált képek (a térbeli ábrázolás nincs megengedve, illetve csak kismértékű lehet); fő hordozójuk a pajzs (ugyanis enélkül nem is beszélhetünk címerről); a címerek öröklődnek, a földbirtokhoz vagy a családhoz kötöttek.

A pajzson előforduló képek két nagy csoportra oszthatók: mesteralakok (vagy heroldalakok) és címerképek. A mesteralakok nem mások, mint a pajzs szabályos mértani vonalakkal történő felosztásai. A címerképek pedig minden olyan színes képnek számítanak, amelyek nem mesteralakok. Így a címerképek közül a legelterjedtebb ábrázolások közé tartozik az ember-, állat- és növényábrázolás.

Az ember a címerpajzson lehet akár meztelen, akár ruhába, vagy páncélba öltözött; szerepelhet gyalog, lóháton, stb. Az emberi alak általában szemben vagy oldalt áll. Gyakran szerepel a teljes ember helyett csupán valamely testrész. Például a hazai heraldikában igen elterjedt a levágott (török) fej, vagyis a török-magyar párviadalok, a vitézség, a címernyerő győzelmének szimbólumaként. Ugyanis a török elleni felszabadító háborúban való részvétel igen sok új armális keletkezését tette lehetővé. Még kedveltebb címerképünk a kar. Az emberekhez hasonlóan az állatok ábrázolásánál is találkozhatunk teljes alakú megjelenítéssel vagy az egyes testrészek (fej, láb, karmok, szárnyak stb.) pajzsra vitelével. Az állatok közül a legelterjedtebb az oroszlán és a sas ábrázolása. A kétfejű sas, vagy kétfejű oroszlán valószínűleg a szimmetriára való törekvés eredményeként jött létre. Az oroszlánt – a középkori felfogás szerint – az állatok királyaként tisztelték és még ma is így tisztelik (noha a XI. századig a nyugati folklórban a medve játszotta az oroszlán szerepét, azaz ő volt az állatok királya – lásd: a „König” = király nevű német családok közül sokak címerében a medve szerepel). A kétfejű sast számos uralkodóház felvette címerébe, s ma is több államcímerben látható. Említésre méltó a beszélő-, avagy névcímer használata: mert ezek olyan címerképek, amelyek összefüggésben vannak a címertulajdonos nevével, mintegy elbeszélik azt (pl. családneveknél: Farkas – egy farkaskutya ábrázolása a pajzson; vagy városok címereinél: Kecskemét 1970-1980-as évi címerében megtalálható az ötös halmon a jobbra ágaskodó kecske, stb).

A címerpajzs felett – szinte minden esetben – látható a sisak. A heraldikai sisakoknak két csoportja van: csata- és tornasisak. Ezeken belül pedig a következő sisakfajták léteznek: csuporsisak (XII. századtól), csöbörsisak (XIII. század) és a csőrsisak (XIV.-XV. század) – ezek voltak a csatasisakok. Amelyet pedig tornasisaknak minősítettek, az a pántos sisak és a rostélysisak. Az utóbbi kettő a XV. században jelent meg. A sisakhoz rendszerint csavarokkal odaerősített sisakdíszek járultak, amelyek azoknak a csavaroknak az elrejtését szolgálták, amelyek a sisakot és a páncélzatot tartották egybe. Ezt a szerepet pedig a különböző színű szövetdarabokból font tekercs, a többnyire ötlombú (-levelű) sisakkorona, sőt a sisaktakaró is betölthette. A sisaktakarót általában ráncokba szedve, a pajzs körül lobogó kendőként ábrázolják a címereken.

A pajzstartókról (telamonok) is szólnunk kell, mert fontos elemeknek bizonyulnak. Ezek ugyanis olyan emberi, vagy állati alakok, amelyek a pajzs mellett vagy mögött elhelyezkedve a pajzsot tartják és egyben őrzik (vö. Bajorország címerében a pajzs két oldalán, egymással szemben ágaskodó oroszlánokat). Címersátornak és címerpalástnak nevezik a pajzs mögött elhelyezett díszítéseket. Rendszerint vörös vagy bíborszínűek, belül pedig sokszor szőrmével (hermelinnel) vannak bélelve.

A címerek iránt érdeklődőket és a kutatókat egyaránt régóta foglalkoztatja az a kérdés, hogy vajon mi a jelentésük a címerpajzsokon látható ábrázolásoknak. Ezt a kérdést általában igen nehéz, nemegyszer lehetetlen megválaszolni. Régi címereink többsége ugyanis pusztán pecsétek vagy egyéb források alapján ismert, amelyek csupán rajzot adnak, sőt még a címereket adományozó oklevelek is csak viszonylag ritkán térnek ki az egyes ábrázolások jelentésének magyarázatára (a címerleírásokban). Következésképp a XXI. század embere nem tud pontos, tudományos következtetést levonni a legtöbb címerkép jelentésével kapcsolatban. Már a régebbi időkben élt heraldikusok is felfigyeltek a tulajdonosok foglalkozására utaló (alluzív), illetve beszélő címerekre, amelyeknek a jelentése egyértelmű utalást tartalmaz a címertulajdonosra, minthogy őt szimbolizálja.

III. A SZENCZY CSALÁD CÍMERES NEMESLEVELE

grb

III. 1. Az oklevél szövege

Leopoldus Dei gratia electus Romanorum imperator semper Augustus ac Germaniae, Hungariae, Bohemiae, Dalmatiae, Croatiae, Sclavoniae, Ramae, Serviae, Ballitiae, Lodomeriae, Lumaniae, Bulgariae [quoque; quorum]:  Rex, Archidux Austriae. Dux Burgundiae, Brabantiae, Styriae, Carinthiae, Carmolae, Marchio Moraviae. Dux Lucemburgiae, ac superioris et inferioris Silesiae, Vierthembergiae et Thekae, Princeps Sueviae. Comes Habsburgi, Tyrolis et Gorinae, Landtgravius Alsatiae. Marchio Sacri Romani Imperii supra Anasum Burgoviae, ac utriusque Lusatiae, Dominus Marchiae, Sclavoniae, Portus Naonis et Salinarum etc. Memoriae comen damus tenore praesentium significantes, quibus expedit universis. Quod nos cum ad nonnullorum fidelium nostrorum humillimam supplicationem nostrae propterea factam Maiestati, tum vero attentis et consideratis fidelitate et fidelium servitiorum meritis fidelis nostri Ioannis Szenczy aliter Peös, quae ille Sacrae primum dicti Regni Nostri Hungariae Coronae, et deinde Maiestati quoque nostrae pro locorum et temporum varietate fideliter et constanter exhibuit, et impendit, ac imposterum quoque sese exhibiturum et impensurum pollicetur. Cum igitur ob id, tum vero ex gratia et munificentia nostra Regia, qua quosque de nobis, […] . Republica Christiana benemeritos virtutisque colendae studiosos Antecessorum nostrorum Divorum quondam Ungariae Regum exemplo prosequi, eisque certa virtutum suarum monumenta, quae ad maiora quaeque praestanda eos incitare possent, decernere consuevimus. Eundem itaque Ioannem Szenczy aliter Peös ac per eum Iuditham Eteni Consor, cum [fre] fratre uterino Luca Tarchi, e statu et conditione ignobili, in qua hactenus perstitisse dicuntur, de Regiae nostrae potestatis plenitudine, et gratia speciali eximentes in coetum, et numerum verorum atque indubitatoru attacti Regni nostri Ungariae, partiumque et annexarum Nobilium duximus annumerandum, cooptandum, et adscribendos. Annuentes et ex certa nostra scientia, animoque deliberato concedentes, ut ipsi a modo imposterum futuris et perpetuis semper temporibus, omnibus illis gratiis, honoribus, indultis, privilegiis, libertatibus, iuribus, praerogativis et immunitatibus, quibus caeteri veri, antiqui et indubitati eiusdem Regni Nostri Hungariae, partiumque eidem annexarum Nobiles, hactenus quomodolibet de iure vel antiqua consuetudine usi sunt, et gavisi, utunturque et gaudent, uti frui, et gaudere possint et valeant, haeredesque et posteritates ipsorum utriusque sexus universi iam nati, ac imposterum Dei beneficio nascitur valeant atque possint. In cuius quidem nostrae erga eos exhibitae gratiae et clementiae, ac liberalitatis testimonium quoque et indubitae Nobilitatis signum haec Arma seu Nobilitatis Insigna. SCUTUM nimirum militare erectum fuscini cinerei coloris, in quo fortalitii affabre elaborata, numerosis gradibus, aditum admittente, ac in ipso ostio Portae, Vir decenter Hungarico habitu amictus, intuenti obversus conspicuus stare, manuum dextra quidem baculum terrae nixum tenere, sinistra vero quaternas Claves ostentare, hoc est unius vigilantis Castellani Munus, Officiumque repraesentare, atque in dextram SCUTI oram conversus esse visitur. SCUTO incumbentem galeam militarem craticulatam sive apertam Regio Diademate alium Virum decentem insignemque alioquin inferiori per omnia similem eminen, proferen ornatam. Asummitate vero sive cono galeae, lacciniis sive lemniscis, hinc flavis, et coeruleis, illinc autem candidis, et rubris in Scuti extremitates sese passim diffundentibus, Scutumque in se decenter ipsum exornan, uti haec omnia in principio praesen literarum nostrarum, Pictoris edocta manu et artificio, propriis et geminis suis coloribus clarius depicta et ob oculos intuentium posita esse conspiciuntur. Eidem itaque Ioanni Szenczy aliter Peös ac per eum supranominatim specificatis personis ipsarumque haeredibus et posteritatibus utriusque sexus universis, gratiose danda duximus et concedenda. Decernentes, et ex certa nostra scientia animoque deliberato concedentes, ut ipsi a modo imposterum futuris et perpetuis semper temporibus eadem seu Nobilitatis Insignia, more aliorum verorum atque indubitatorum Regni Nostri Ungariae, partiumque eidem annexarum Nobilium, sub iisdem iuribus praerogativis, indultis, libertatibus et immunitatibus, quibus iisdem vel antiqua consuetudine aut natura usi sunt et gavisi, utunturque et gaudent, ubique in certaminibus et pugnis, aliisque omnibus et singulis exercitiis militaribus et nobilitaribus, necnon sigillis, velis, cortinis, aulaeis, annulis, vexillis, clypeis, tentoriis domibus et sepulchris generaliter vero in quarumlibet rerum et expeditionum generibus sub merae verae, syncerae, et indubitate Nobilitatis, quo eos ab omnibus cuiuscunque status, gradus, dignitatis, honoris, et praeeminentiae homines existant, insignitos et ornatos, dici nominari haberi […] et reputari volumus et mandamus ferre, ac gestare illisque in aevum, uti, frui, et gaudere possint et valeant, haeredesque et posteritates illorum utriusque sexus univer valeant atque possint iam nostri uti praemissum est natae ac imposterum Dei beneficio nasciturae. In cuius rei memoriam firmitatemque perpetuam, praesentes literas nostras privilegiales secreto sigillo nostro, quo ut Rex Hungariae utimur impendenti communitas. Eidem itaque Ioannis Szenczy aliter Peös, ac per eum uti praemissum est Consorti, Iudithae Eteni, necnon Luca Tarchi fratri uterino, suis, ipsorumque haeredibus et posteritatibus utriusque sexus universis gratiose dandas duximus et concedendas. Datum per manus fidelis nostri nobis syncere dilecti Reverendissimi in Christo Patris domini Georgii Szelepcheny Colocensis et Bachiensis Ecclesiarum Canonice unitarum electi Archiepiscopi. Episcopatus Niariensis Administrator locorumque et Comitatuum eorundem supremi et perpetui Comitis, Consiliarii nostri, ac per dictum Regnum nostrum Hungariae Aulae nostrae Cancellarii, in civitate nostra Vienna Austriae die vigesima quarta Men. Octobris. Anno Domini Millesimo, Sexcentesimo Quinquagesimo Octano. Regnorum nostrorum Hungariae, et reliquorum tertio. Bohemiae vero Anno primo. Reverendissimis ac Venerabilibus in Christo Patribus ac dominis Georgio Lippay de Zombor Metropolitanae Strigomensis, et altero Georgio Szelepcheny iam fatarum Colocensis, et Bachiensis Ecclesiarum, Archiepiscopis, Benedicto Kisdy Agriensis, memorato Georgio Szelepcheny Administratore [….] , Petro Petretich Zagrabiensis, Ionne Palffalvay et: Transylvanien, Georgio Szecheny, et: Vesprimiensis Francicso Szentgeorgii et: Varediensis, Paulo Hoffman. Qum que ecclesien, Episcopatu Lavrien vacante,  Sigismundo Zongor et: Vaczien, fratre Petro Lurienich et: Sirmiensis, altero fratre Mariano Maravich, electo Rosonensis Thoma Palffy, et: Chanadien, et Petro Mariany, Segniensis et Modrusiensis Ecclesiarum Eppis’ Ecclias’ Dei foeliciter gubernan. Item Spectabilibus ac Magnificis [….] Franciso Vesseleny de Hadad, dicti Regni nostri Ungariae, Palatino, Cote Francisco de Nadasd, Iudice Curiae nostrae Regiae, Comite Nicolao perpetuo a Zrinio Regnorum nostrorum Dalmatiae, Crotiae et Sclavoniae Bano, Cote Stephano de Chyak Tauernicorum, Cote Nicolao a Zrinio Agazonum Cote Georgio Erdődy Cubiculae, Cote Nicolao Palffy Ianitorum, Cote Adamo de Bouyan Dapiferorum, Adamo Forgach Princernarum, Georgio de Frangepanibus, Curiae nostrorum Regalium in Ungaria. [Magistris], dicto Nicolao Palffy Comite Posoniense, caeterque quamplurimis Regni nostri Ungariae. Cottus, tenen, et Honores.

 

Leopoldus Georgius Szelepcheny Archiepiscopus Colocensis

 

Anno Domini Millessimo Sexcentesimo Quinquagesimo Nono, die vigesima tertia mensis Ianuarii. Sabaria in Generali Congregationi Cottus […] sunt praesentia armorum insignia Nobilitatia et […] rublicata […] Franciscum Horvath et Hanko Bük Notarium Cottus […], […] sunt supra scripsa persona in numerum et coetum verorum et indubitatorum Cottus Nobilium nomina [con…]

abra

III. 2. Az oklevél elemzése

 

Az oklevelet 1793-ban, Szabadkán Vermes Lajos akkori szenátor úr találta meg egy vendégfogadó elkopzása során. Erre azért került sor, mert a vendégfogadó tulajdonosa, Karl Taghlon adósságba került. Érdekes felemlíteni, hogy Iványi István, Szabadka, Szabad Királyi Város története című művének I. kötetében (amely 1886-ban jelent meg), az előszavában azt írja, hogy levéltári kutatásai során akkoriban a legkorábbi oklevél még 1700-ból való volt. Ellenben 1743-tól 1778-ig terjedő időszakból több tucatot őriztek meg.

A családról magáról, de Szenczy János, címernyerőről sem rendelkezünk bővebb adatokkal, mint amennyi a címeres nemeslevélben szó van. Csupán annyit tudhatunk, hogy Szenczy János (másképpen Peös) valamiféle várnoki pozíciót tölthetett be, minthogy az oklevél egy helyen castellanus „várlakó” („vigilantis Castellani Munus”) jelzővel illeti. Mivel a címeren jobb kezében egy botot tart, s baljában 4 kulcsot, arra enged következtetni a címer színes ábrája, hogy akár várparancsnoki vagy várnagyi tisztséget is betölthetett. Ezt azonban lehetetlen teljes mértékben biztosnak állítani, az adatok, illetve az oklevélben leírtak általánossága miatt. Hogy pontosan mik voltak azok az érdemek, amelyek fejében Szenczy János nemességet és címert nyert, ezt az oklevél nem mondja meg, csak általánosságban szól róluk. Arról viszont értesít bennünket, hogy 1658. október 24-én kelt az oklevél Bécsben. Az oklevél hitelesítésére pedig 1659. január 23-án került sor Szombathelyen, a címerek és a nemesség kiadásáért felelős hivatalban, Horváth Ferenc és Hanko Bük jegyzők által. Továbbá még mielőtt a keltezés helyét és idejét, valamint a jegyzők nevét feltüntették volna, két aláírást is láthatunk, még pedig I. Lipót (Leopoldusz) császár (1658-1705), aki engedélyezte az oklevél létrejöttét, és Szelepcsény György kalocsai érsek aláírását.

 

III. 2. a) Külső ismertetőjelek

 

Az oklevél igen jól konzervált állapotban maradt fenn. A címerkép is nagyon jó állapotban van. Az oklevél szövegképe, amelyre a következőkben rátérünk, a szöveg elrendezésének formáját és módját jeleníti meg. Az írnok azonos betűtípust használt, de néha eltért ettől, megnyújtva a betűk szárát, és megnövelve a betűk méretét. A nyújtott betű (littera elongatae), illetve a hosszabított vagy nagyobbított írás (scriptura longior) alkalmazása többnyire a szöveg első néhány sorát érinti, vagyis csak egy részét, az elején álló invokációt. A szövegképet a díszítő elemek teszik változatossá: az oklevél első betűjét, valamint az uralkodó nevének valamennyi betűjét nagyobb méretűre rajzolta (5. ábra). A továbbiakban a szöveg második (írott) lapján, – amely még az invokációhoz tartozik – az írnok gót-betűtípust használt, amelyet fekete tintával írt meg, mint ahogy az oklevél egész szövegét (6. ábra). Aranyszínű tintával az invokáció első lapját írta és az oklevélben szereplő Szenczy János, Eteni Judith és Tarchi Lukács nevét tüntette fel, mindazokon a helyeken, ahol csak előfordult a nevük (7. ábra). Az írnok – mint általában minden oklevélkiállító – arra törekedett, hogy az oklevél utolsó sora is teljes legyen. Ha ez másként nem ment, akkor az utolsó sorban nagyobb szó- vagy betűközt alkalmazott, vagy megszélesítette a betűket vagy nagy nyomtatott betűket használt, illetve rövidítéssel is élt (pl.: nra = nostra).

 

III. 2. b) Belső ismertetőjelek

 

A következőkben megismerkedünk a címeres nemeslevél belső szerkezetével, azaz a szöveg felépítésével, nyelvével és stílusával: először is az oklevél három fő részből tevődik össze, a bevezetésből (protocollum), tárgyalásból (contextus) és befejezésből (eschatocollum). A levélben a protocollum legfontosabb eleme az intitulatio, vagyis az oklevéladó (= akinek a nevében az oklevelet kiállították = I. Lipót) nevének és címének (tisztségeinek, hatalma nagyságának és kiterjedésének) közlése. Tehát az uralkodó címében az uralma alatt álló országok több soron keresztül kígyóznak. Mivel köztudott, hogy a nem ünnepélyes oklevelekben ezt a fajta felsorolást kihagyták, értelemszerűen ünnepélyes oklevélről beszélünk. Ez már látható az első lap aranyszínű tintahasználatából is – hisz ez is az ünnepélyességre utal.

Az intitulatio szerves tartozékaként gyakran előfordul, – mint jelen oklevelünkben is – a Szent Pál apostoltól (1Kor 15, 10) eredeztethető jámborsági formula (formula devotionis), amely tömören („Leopoldus Dei gratia electus…”) az oklevéladó titulusának és főként hatalmának nem közönséges eredetét érzékelteti (5. ábra). Ezután van feltüntetve a címzett neve a címzés (inscriptio) szakaszában.

Az oklevél középső részében, a contextusban az oklevélben szereplő jogi cselekmény és jogi tény általános, elvi megalapozása foglaltatik írásba. Az efféle (nemességet adományozó, privilégiális) oklevelek valódi célja az volt, hogy az uralkodó az alattvalók kiváltságolása révén növelje a népesség számát és egyben saját dicsőségét is. Ezekben az oklevelekben a contextuson belül, az elbeszélés (narratio) során hosszabb-rövidebb terjedelemben összefoglalta az írnok azokat a tetteket, szolgálatokat, erényeket (hűség, bátorság, tisztesség), amelyek a királyi jutalmazást kiváltották. Ez a hadi eseményekben való önfeláldozó részvétellel valósul meg az oklevélben, amely alapján a nemességre, és így a címerre is rászolgált a kiváltságos személy, mint királyi adományra.

Ezután ahhoz a részhez jutunk el, ami miatt az oklevelet megfogalmazták. Ez nem más, mint a rendelkezés szakasza (dispositio), amelyben az oklevél legfontosabb eleme, a jogi cselekmény rögzítése szerepel, azaz a nemesítés.

Az oklevél végén megtaláljuk a záradékot (clausula). A hitelesítés eszközeként az oklevéladó (I. Lipót császár) és az írnok (Szelepcheny György, kalocsai érsek) monogramja látható. Ez az oklevél befejező részében, mint a kötelező aláírások (subscriptiones) helyén foglal helyet (8. ábra). Tehát az oklevéladó személy, a tanuk és a kancelláriai tisztségviselők saját kezű aláírásukkal fejezték ki egyetértésüket az oklevélben foglaltakkal. Ugyanakkor az oklevél kiállítását ellenőrző személyek és egyben tanuk (akik a levél utolsó két lapján szerepelnek a záradékban) is szerpelnek, akik tulajdonképpen a támogatói és jóváhagyói szerepet töltik be a szövegben és végül, az utolsó lapon a keltezés ideje (1659) és helye (Szombathely), valamint a jegyzők neve szerepel (Horváth Ferenc és Hanko Bük jegyzők), akik az oklevél kiadásáért felelős hivatalban hitelesítették az oklevelet. Ez a rész, tehát a hitelesítés eszközéről, a megerősítés módjáról tájékoztat (8. ábra). A fentebb említett keltezés (datatio) minden oklevél egyik legfontosabb eleme: az oklevél keltezése többnyire az oklevél kiállításának az időpontját (datum) adja meg. Említésre méltó, hogy az évszám mellett általában, – mint jelen oklevelünkben is – megjelenik (Magyarországon 1207-től állandósult) uralkodási év (annus regni; pl.: „in anno Regnorum nostrorum Hungariae…”).

Az „aliter Peös” megnevezés a cognomen (mellékelnevezés vagy ragadványnév) elméletével is indokolható: amely egy családon belül az ágak szerinti megkülönböztetést, hasonnevű családok esetében a különböző származást jelöli. A váltakozó használat tette indokolttá az alias, dictus vagy aliter (a kettős vagy ingadozó névhasználat esetén a vagylagosság kifejezése; kettős jelölés) jelölését. De ugyanakkor az aliter kötéssel a korábbi név is említésre kerülhet.

Eteni Judith és Tarchi Lukács az oklevélben Szenczy János rokonaiként vannak feltüntetve: mindketten – a levél szerint – szabad, polgári tisztségben voltak, még mielőtt Szenczy János által besorolást nyertek a nemesek közé. Eteni Judithról mint consors, tis – ról (örökös; rokon vagy épp jelenthet nővért is), míg Tarchi Lukácsról, mint testvéréről ír az oklevél. Továbbá a heraldika és a nemesség kiosztásának szabályai révén meg lett fogalmazva az is, hogy az ő utódaik szintén jogosultak birtokolni a nemesség jelét.

Az oklevélben megfogalmazott címerleírás, magyarra fordítva a következőképpen hangzik:

„…a kétségkívüli nemesség jelét, ezt a pajzsot vagy nemesi címert adjuk. Ez pedig nem más, mint egy felállított katonai pajzs sötét színben, amelyen kifinomult és művészien kidolgozva sok lépcsővel hozzáadva egy bejárat található. Magában a kapu ajtajában egy férfi áll, ahogyan illik, felöltözve magyar ruhában   a néző felé fordulva. A jobb kezében botot tartva a földre támaszkodik, a bal kezében pedig négy kulcsot tart. Ez az egyetlen feladata és a hivatalát képviseli ezzel, s a pajzsnak jobb széle felé tekint. A pajzsra felülről ráhelyezkedik egy katonai sisak ráccsal, kinyitottan, megkoronázva diadémával és egy másik derék férfi, aki alulról egy mindenben hasonló, kiváló díszes címert nyújt felé. A csúcsán, a sisak tetején szallagokkal és fonatokkal, az egyik oldalán sárgával és bordóval, a másik oldalán fehérrel és pirossal színezve, szétterjedve és szétállóan mutatkozik a pajzs széléig. A pajzs önmagában szépen díszített, úgy mint minden egyedi dolog a mi levelünk első részében, tanult festői kézzel és művészettel. Az ő másolata tiszta színekkel lett megfestve, hogy láthassák felhelyezve azok, akik nézik.” (9. ábra).

 

SAŽETAK

Najstariji dokument Istorijskog Arhiva Subotica (Grb i pismo porodice Senci /Szenczy/)

 

Prvi put sam 07. 2009 godine došao u kontakt sa dokumentima porodice Senci, pošto me je potražio gospodin Ištvan Senci (Szency István). On je već godinama istraživao istoriju svojih predaka. Pronašao je jedan dokument u vezi svoje porodice  u Istorijskom arhivu u Subotici i bila mi je čast da sam mogao prevesti ovaj latinski dokument. U dokumentu  piše o Janošu Senciju (Szenczy János odnosno Peös), za koga se pretpostavlja da je bio kapetan tvrđave, u dokumentu  „Castellanus” (stanar tvrđave). Na obojenom grbu se  u njegovoj levoj ruci vide četiri ključa. Usled istraživanja o toj porodici, našao sam tri pisma u Mađarskom državnom arhivu u Budimpešti, koje je Janoš Senci pisao  grofu Baćanju (Batthyány).

 

ZUSAMMENFASSUNG Der älteste Adelsbrief des Historischen Archivs Subotica (Das Adelswappen der Familie Szenczy)

Erstes Mal gewann ich  Kontakt mit den Adelsbriefen im Jahre 2009, als mich Herr István Szency besucht hatte. Er forschte nämlich schon jahrelang nach der Genealogie seiner Familie. Er fand einen Adelsbrief im Geschichtsarchiv Subotica und es war für mich eine Ehre,  diesen lateinischen Adelsbrief übersetzen zu dürfen. Es spricht über János Szenczy (anders Peös), der vermutlich ein Burghauptmann oder ein Burgherr war, weil ihn der Adelsbrief als „Castellanus” (Bewohner der Burg) erwähnt. Auf dem farbenreichen Wappen kann man die 4 Schlüssel in seiner Linken sehen. Während der Forschung fand ich drei Briefe im Ungarischen Nationalarchiv Budapest, welche  János Szenczy an Ádám Graf Batthyány von Németújvár, dem ungarischem Adligen und General geschrieben hat.

  • Branko Ćupurdija Razgovori sa Anom Bešlić (Drugo izmenjeno i dopunjeno izdanje)Prvi put sam za porodicu Bešlić čuo u Bajmoku, kao gimnazijalac ili student, od mog starijeg brata Đure. Kazao mi je, pored ostalog, da iz te porodice potiče i veleposednik Lazar Bešlić i da se njegova kći Ana bavi vajanjem. Tada nisam ni slutio da ću deset ili petnaest godina kasnije imati priliku da upoznam pojedine njene članove. Sticajem različitih okolnosti to se dogodilo 1983. godine. Pošto je Lazar Bešlić umro u dubokoj starosti1982. godine, njegova najmlađa kći Mara i zet Dojčilo Mitrović, koji su inače živeli u Beogradu, i kojima je kuća pripala nakon Lazine smrti, ponudili su kuću na prodaju. Tako je u toku leta iste godine kuća prodata. Kupio ju je jedan od suseda, iz iste ulice, Braće Radić, za potrebe svoga sina, Ečike Piukovića. Ali, pomenuta godina je još po mnogo čemu značajna za život pojedinih članova kuće Bešlić iz Bajmoka. Te godine je Lazina kći, poznata jugoslovenska vajarka Ana Bešlić, otvorila izložbu svojih skulptura u Gradskom muzeju u Subotici, kome je tom prilikom darivala 20 radova, sa ciljem da posluže za stvaranje legata. Iste godine je i Osnovna škola u Bajmoku „Vuk Karadžić“ slavila 200 godina postojanja i rada. Tim povodom upriličena je izložba radova Ane Bešlić koja je i sama, kao dete, bila učenica ove škole. Izložba je, međutim, otvorena 26. maja 1984. godine, u biblioteci škole. Posle toga je, u jednoj od velikih učionica škole, organizovan razgovor sa Anom Bešlić. U razgovoru sa njom u ime škole učestvovao je nastavnik Peter Sakač, uz njega Ana Baranji, istoričar umetnosti iz Subotice i Radomir Babin, profesor srpskog jezika i književnosti iz Subotice. Prisustvovao sam otvaranju izložbe i razgovoru koji je vođen sa Anom Bešlić. Upoznao sam je u  toku razgledanja izložbe. Od tada, naša druženja su bila česta. Vezivalo nas je isto mesto rođenja – Bajmok, ista osnovna škola koju smo pohađali – u Bajmoku, isti grad u kome  smo živeli – Beograd, i mnoga slična interesovanja.Imao sam priliku i zadovoljstvo da se sa gospođom Anom Bešlić, koja je po svojoj prirodi bila druželjubiva, odmerena i gospodstvena, družim gotovo četvrt veka, u Beogradu, u njenoj vili i ateljeu na Topčiderskom brdu, u ulici Vasilija Gaćeše 10, u kojoj je provela oko 40 godina, jedno vreme sa suprugom Jovanom Mesarevićem, sve do njegove smrti, i u njenom stanu u Makedonskoj ulici 32, u kome je živela oko 10 godina,  do svoje smrti, koja ju je zatekla u devedesetim godinama (96), kao i oca Lazu (96) i dedu Tadiju (92). U druženju i razgovoru nametnulo se više tema. Jedna od njih bila je umetnost, posebno skulptura. Zanimalo me je kako stvara. Ona je rado govorila o svojim skulpturama, o vajanju u glini, gipsu, drvetu, kosti, kamenu, bronzi, poliesteru, fiberglasu, o idejama koje hoće da izrazi, o radu svojih kolega vajara, o poznanstvu sa velikim svetskim vajarem Henrijem Murom, o apstraktnoj skulpturi, o slikama u metalu, crtežima, akvarelu i, uopšte, o osnovnim tendencijama u modernoj umetnosti. Tako sam imao priliku da iznutra upoznam  jednu živu i zanimljivu umetničku radionicu u kojoj su nastajale mnoge značajne skulpture moderne srpske i jugoslovenske umetnosti. U razgovoru se uvek zanimala za slikare i vajare iz Bajmoka i Subotice, posebno za Milenka Vuksanovića-Čiču, Savu Halugina i druge. Prilikom jednog razgovora, u prvoj polovini 1999. godine, dok je zemlja bila u opsadnom stanju i pod bombama tvoraca novog svetskog poretka, pomenuo sam joj da se Nikola Ivošević – Nina Bikić (1947) iz Bajmoka, koji je od detinjstva bio nadaren za umetnost, ovog puta ozbiljnije latio vajanja u drvetu. Na tu vest spakovala je svoja velika dleta i turpije za drvo i dala mi da ih, kao njen poklon, odnesem Nikoli. Kada je, 5. novembra 1999. godine,  u Manakovoj kući Etnografskog muzeja u Beogradu, bila otvorena prva samostalna izložba skulptura samoukog vajara Nikole Ivoševića, Ana je bila među prvim posetiocima. Kročila je nogom u galerisjki prostor, bacila pogled na pedesetak skulptura raspoređenih na belim postamentima i na podu u uglovima galerije i rekla: “Alal vera“! To je bio njen prvi utisak. Onda je lagano razgledala izložbu. Predstavio sam joj Nikolu Ivoševića. Razgovarali su i razmenjivali iskustva. Bio je to razgovor dvoje rođenih Bajmočana i razgovor dva vajara u Beogradu.Druga česta tema razgovora sa Anom bila je porodica Bešlić u širem smislu. Poznato je da su Lazar i Karolina, rođena Deak, osim Ane i Mare, koja je zajedno sa njom bila na školovanju u Zagrebu, Gracu i Beču, imali još dve starije kćeri: Veru udatu Buzoganj i Matiju udatu Jaramazović. Lazo Bešlić je osim kuće u Bajmoku imao i majur na Šari pustari (kasnije kod Alekse Šantića), koga je posle Prvog svetskog rata kupio od barona Riharda Hamerštajna, i oko 480 katastarskih jutara zemlje u okolini majura.[1]  Kuću u Bajmoku renovirao je i proširio 1942. godine. Verovatno je tom prilikm postavljen i vodovod. Voda je, iz bunara u podrumu kuće, cevima dopremana u rezervoar  koji se nalazio na tavanu. Ukoliko je vodovod uveden tom prilikom, onda je to bila jedna od retkih kuća u Bajmoku koja je imala vodovod. U tom slučaju ona je, bar u ovom pogledu, za oko tri decenije bila ispred većine kuća u naselju. Vodovod je u sve ulice u Bajmoku uveden 1971. godine. Kaštel na majuru kod Alekse Šantića je u graditeljskom smislu jedinstven jer u sebi sjedinjuje osnovu krstastog oblika, iznad koje se nalazi spratni deo, i osnovu u znaku latiničnog slova L, što celoj osnovi daje razuđen, nepravilan izgled. Okružen je mnoštvom ekonomskih objekata i zgrada za stanovanje radnika. Sa ovih imanja je Lazo Bešlić pomagao srpske koloniste koji su posle Prvog svetskog rata osnivali naselje Aleksa Šantić i pripremao im mnoge pakete hrane kad su u toku Drugog svetskog rata dospeli u logor Šarvar u Mađarskoj. Njegova kći Ana je, za vreme dok je trajala škola, boravila u kući u Bajmoku, a zimske i letnje raspuste provodila je na Šari, učeći i igrajući se, ponekad pomažući porodici u lakšim poslovima. Inače je na Šari radilo više sluškinja, nekoliko desetina stalnih najamnih radnika (komencijaša) i isto toliko radnika koji su bili angažovani na kraće vreme. Samo u vreme košnje ili risa radilo je između 15 i 20 pari žetelaca ili risara.[2] O svim aspektima života svoje porodice u Bajmoku i na Šari Ana je rado razgovarala. Sa zadovoljstvom je govorila o bogatstvu biljnih i životinjskih vrsta na Šari, o kućnim i poljskim poslovima, proslavi dužijance, proslavi praznika rada, 1. maja, o križu koga je postavio jedan od bivših vlasnika, baron Bela Redl, o lovu koji je organizovao njen otac i o mnogim drugim temama. U jednom od razgovora rekla mi je da ona danas o svemu tome može samo sa mnom da razgovara. Pri tom treba imati u vidu bar dve činjenice: da u neposrednom okruženju, u kome je živela, u Beogradu, nije bilo drugih ljudi koji su poznavali način života na njihovim imanjima, da je ona u tom trenutku bila u poodmaklim godinama i da je i inače teže nalazila sagovornike iz svoje generacije jer najveći deo njih više nije bio među živima. Imajući u vidu značaj kuće Bešlić, prvi put sam o njoj govorio na 23. kongresu Saveza etnoloških društava Jugoslavije održanom u Zadru  27. okotobra 1989. godine.[3] Nekoliko godina kasnije stao sam na stanovište „da obe ove kuće zaslužuju iz višestrukih razloga da najpre budu proučene a po potrebi i obeležene i zakonom zaštićene“.[4] Sve su to razlozi zbog kojih bi neka od ulica u Bajmoku i Subotici mogla da ponese ime Ane Bešlić. Imajući u vidu značaj kuće Bešlić već duže vreme nastojim da, pored vlastitog istraživanja ove teme, pronađem istraživača koji bi obradio njenu istoriju, pri čemu bi možda bilo dobro da taj bude i poznavalac umetnosti, mada ova dva dela istraživanja, istorije porodice i istorije umetnosti, mogu da teku i posebno. Ali, kao što kaže ona narodna, nije kome je namenjeno nego kome je suđeno, jedan istraživač se sam pojavio. Naime, u poslednjih nekoliko godina Alojzije Stantić iz Subotice istraživao je pojedine aspekte života i rada ove porodice, o čemu je 2005. godine objavio više članaka.[5]

    Kao treća česta tema naših razgovara, pojavilo se bunjevačko pitanje. Ona se uvek zanimala za svoj rod. Ima više momenata na osnovu kojih se može suditi o tome. Prvo, u njenoj kući, a kasnije i u stanu, uvek je na vidnom mestu stajala fotografija iz mladosti, na kojoj je ona u bunjevačkoj nošnji, što svedoči da je odrastala u duhu svoga roda. Drugo, pre oko petnaestak ili više godina, u jednom razgovoru dotakla se i porodičnog porekla. Tom prilikom, ukazala je na razgovor koji je davno vodila sa svojim ocem Lazom, koji je, po njenom kazivanju, govorio da su oni Bunjevci i Sloveni. „Ja tako znam. Tako je govorio baćo, da smo Bunjevci i Sloveni“. Verovatno se ovaj razgovor odnosio na vreme posle Drugog svetskog rata ili na vreme između dva svetska rata, kada su još bila živa sećanja na stvaranje države Južnih Slovena, odnosno Kraljevine Srba, Hrvata i Slovenaca, potonje Kraljevine Jugoslavije.[6] Treće, Ana je i sama istraživala svoje poreklo. Poznato je da je majstorska radionica Tome Rosandića, u kojoj je Ana boravila od 1950. do 1955. godine, preduzimala studijska putovanja i po Dalmaciji i da je Ana kasnije imala kuću na moru u Igranima. Ne sećam se tačno, da li kao član pomenute radionice, da li iz kuće u Igranima, tek ona se jednog dana obrela daleko u zaleđu mora, u brdima Dalmacije. Tu je naišla na jednog čoveka koji je kosio livadu. Zastala je pored njega i upitala ga: “Jelte, ima li ovde Bunjevaca?“ Na to je i kosac zastao i  odgovorio: “Svi smo mi Bunjevci“. Četvrto, Ana se i na druge načine zanimala za bunjevačko pitanje. Pratila je i proučavala literaturu o Bunjevcima. Ukazivao sam joj na studije koje se odnose na ovo pitanje, ponekad fotokopirao i donosio pojedine članke našeg poznatog etnologa Milenka Filipovića i drugih pisaca.

    Tragajući za svojom umetnošću, za svojim likovnim izrazom, Ana Bešlić je krenula sa Šare, gde je kao dete posmatrala život oko sebe, i kasnije kao devojka, boraveći u Beču, osećala kao da u njoj zri „neko voće“, pupe cvetovi, pucaju čaure maka, nadolaze „topli meki hlebovi“, što ju je zvalo da se vrati[7] i moglo biti predložak za potonju otvorenu formu njene umetnosti.[8] Krenula je sa Šare, gde je u glini izvajala svoju prvu skulpturu, pa iz Bajmoka, put Zagreba, Graca, Beča i Beograda, u kojima se školovala, zatim izlagala i postavljala svoje radove širom Jugoslavije, u Beogradu, Subotici, Bajmoku, Zagrebu, Ljubljani, Tuzli, Dubrovniku, Rijeci, Somboru, Novom Sadu, Kragujevcu, Labinu, Portorožu i drugim mestima, kao i u mnogim gradovima izvan Jugoslavije, u Parizu, Milanu, Veneciji, Rimu, Budimpešti, Bukureštu, Sofiji, Solunu, Atini, Aleksandriji, Den Haagu, Dahauu, Montrealu, Njujorku i drugim gradovima.[9] Šaljući svoje radove na izložbe u mnoge gradove i države širom sveta i često putujući sa njima, ona je i sama postala građanin sveta. Iza nje su ostala njena dela koja danas, dve godine od njenog odlaska,[10] svedoče o njoj i o društvu u kome su nastala, i na osnovu kojih će oni koji razumeju njen likovni rukopis uvek moći sa njom da razgovaraju.[11] Sve su to razlozi zbog kojih će se o Ani Bešlić još govoriti i pisati.

    ANA BESLIC

    Ana Bešlić

    ana beslics

    Ana Bešlić

     

    [1] O kupovini zemlje i majura A. Stantić je napisao poseban članak. Videti: A. Stantić, Majur, Hrvatska riječ, Subotica, 1. srpnja 2005, 36. Ovo imanje je, na osnovu agrarne reforme koja je provedena posle Drugog svetskog rata, oduzeto od Lazara Bešlića. Njemu je na ime maksimuma ostavljeno 20 ha. odnosno 34 k. j. i 1207 kv. hv. (Архив Србије, Фонд Г–76, Министарство аграрне реформе и колонизације Народне Републике Србије, Београд, 1945–1946, 26 II A, Предмет: Утврђивање објеката агр. реформе на поседима Бешлић Лазара и друга из Бајмока; – жалба против првостепене експропријационе одлуке).  Imanje  se sada zove „Sever“ i pripada  PIK-u „Aleksa Šantić“.

    [2] O radnim odnosima na majuru u periodu od 1925-1936. godine pisao je A. Stantić. Videti: A. Stantić, Pogođena čeljad, Hrvatska riječ, Subotica, 26. kolovoza 2005, 36; A. Stantić, Bešlićevi komencijaši, Hrvatska riječ, Subotica, 2. rujna 2005, 36; A. Stantić, Bešlićevi risari, Hrvatska riječ, Subotica, 9. rujna 2005, 36; A. Stantić, Na priliku Laze Bešlića, Hrvatska riječ, Subotica, 30. rujna 2005, 36.

    [3] B. Ćupurdija, Kuća i majur Lazara Bešlića u Bajmoku i Aleksa Šantiću kao simboli socijalnog i kulturnog identiteta i kulturno–istorijski spomenici, Program 23. kongresa Saveza etnoloških društava Jugoslavije, Zadar, 26. i 27. 10. 1989. godine.

    [4] Б. Ћупурдија, Суботица и околина, Друго измењено и допуњено издање, Прометеј, Нови Сад, 1993, 216.

    [5] Osim već pomenutih, u toku 2005. godine pojavilo se još nekoliko članaka odnosno nastavaka A. Stantića, koji su deo feljtona o ovom imanju. Videti: A. Stantić, Zgrade u Bešlićevom majuru, Hrvatska riječ, Subotica, 8. srpnja 2005, 36; A. Stantić, Bešlićevi, Hrvatska riječ, Subotica, 15. srpnja 2005, 36; A. Stantić, Odranjivanje živine na majuru, Hrvatska riječ, Subotica, 22. srpnja 2005, 36; A. Stantić, Živina sitni zubi u Bešlićevom majuru, Hrvatska riječ, Subotica, 29. srpnja 2005, 36; A. Stantić, Mašine i vučni sermaj u Bešlićevom majuru, Hrvatska riječ, Subotica, 5. kolovoza 2005, 36; A. Stantić, Zafala gazda Lazi Bešliću, Hrvatska riječ, Subotica, 7. listopada 2005, 36.

    [6] U jednom od pomenutih nastavaka A. Stantić smatra da je Lazo „bio istaknut Hrvat, iako se nije bavio politikom“. (A. Stantić, Zafala gazda Lazi Bešliću, 36).

    [7] K. Ambrozić, Ana Bešlić, Gradski muzej, Subotica, 1983, 14-15.

    [8] U toj formi je S. Vuković 1970. godine video „nabubreo plod“, B. Duranci 1973. godine „velike vojvođanske hlebove“, a J. Škunca 1977. godine „telo žene“. K. Ambrozić smatra da su ovakve asocijacije moguće „ali one ne dokazuju ni uticaje ni uzore koji bi bili u osnovi dela“. (K. Ambrozić, n. d., 52 i tamo navedeni izvori). Ne bih se bez ostatka mogao složiti sa ovim stavom, iako je reč o apstraktnoj skulptri, čiji su izvori najudaljeniji od realnog predmetnog sveta koji okružuje umetnika.

    [9] O svojim radovima Ana Bešlić imala je dobru dokumentaciju, fotografije, kataloge i drugo. Detaljan popis radova i izložbi  do 1982. godine učinila je K. Ambrozić (n. d., 65–78).

    [10] Ana Bešlić je rođena u Bajmoku 16. marta 1912. godine a umrla u Beogradu 26. januara 2008. godine. Kremirana je 30. januara 2008. godine na Novom groblju u Beogradu

    [11] Istraživanjem njenog života i umetničkog rada, osim K. Ambrozić, bave se i drugi autori. Videti: M. Šuvaković – J. Denegri, Ana Bešlić (1912–2008), Topy, Direkcija za IBID, Vojnoizdavački zavod, Beograd, 2008.

 

Dévavári Zoltán,  A történetírás Szabadkán

  1. A Monarchia évtizedei

 

A történetírás kezdetei

Szabadka első nyomdáját 1844-ben Bittermann Károly alapította. Az ezt megelőző időkben a városról, illetve a városban élők tollából származó konkrét történelmi összefoglalók Szabadkáról és valamilyen formában annak múltjával kapcsolatba hozható értekezések, statisztikai adatok távoli városokban – Pesten, Bécsben, Pozsonyban, Budán, Újvidéken nyomtatódtak. 1801-től pedig — a legtöbb esetben — a szomszédos Szegeden Grünn Orbán nyomdájához fordultak a szabadkai írástudók.

Az első nyomtatott dokumentum az 1779-es – Andrija Vlašić Oratorio quam occasione sibi clementer concreditae installationis neo erectae Lib. Et Reg. Civitatis Maria Theresiapolis címet viselő 14 oldalas latin nyelven íródott beszéd, melyet Szabadka szabad királyi várossá nyilvánítása alkalmából adtak ki Pozsonyban.[1]

A szabadkai városi könyvtárban található első szabadkai kiadványként Đuro Rapić gradiskai ferences Od svega po malo[2] című munkáját tartják számon. A szentek és vértanúk életéről szóló, 636 oldalon fametszetes rajzokkal ilusztrált példabeszéd-gyűjteményt magához a városhoz csak és kizárólag az köti, hogy a kiadását a szabadkai városi tanács tette lehetővé 1784-ben.

A legrégebbi ismert szabadkai gimnáziumi évkönyv 1810-ből való. A városi könyvtárban igen rossz állapotban megmaradt nyomtatvány négy nagyformátumú oldalból áll, s  Szegeden Grünn Orbán nyomdájában készült.

Dr. Zomborcsevics Vince Medendi methodus derivans székfoglaló értekezését 1832-ben Pesten adták ki, míg az ugyancsak Zomborcsevics által szerkesztett — a szabadkai Nemzeti Casinónak a szabályzatát és névjegyzékét 1841-ben Szegeden nyomtatták.

Az 1846-ban megjelentetett Szabadkai naptár tartalmazza az első városmonográfiát. Bár a tanulmány szerzőjének neve nincs feltüntetve, minden valószínűség szerint annak írója Szép Ferencz papköltő. A reformkorban íródott tanulmány elsősorban a gazdaságra helyezi a hangsúlyt: a homokterületek befásításának szükségéről, a takarmánynövény- és gyümölcstermesztésről, illetve az istálózás fontosságáról olvashatunk – a korban divatosnak számító nézeteket. Ezen túlmenőleg a szerző a vasút megépítésével járó előnyöket is hirdeti. A várost érintő történelmi rész rövid, többnyire általánosságokat és a középkorra vonatkozóan (a szabadkai vár építését a törököknek tulajdonítja, míg a tudomány mai állása szerint azt a Hunyadiak parancsára építették 1470-ben) hibás adatokat tartalmaz. A rövid történelmi részt követően statisztikai adatokkal találkozunk, melyek szerint a cikk írásakor a városnak 38-40 ezer lakosa volt, illetve szerzője a nyelvi, nemzetiségi és vallási összetételét elemezve arra a megállapításra jut, hogy a város lakosságának mintegy fele magyar, másik fele pedig dalmát, illetve „bunyevácz”.

Szép Ferencz felsorolja a város jelentősebb épületeit, és tanintézeteit is, ennél tovább nem is megy.

Az 1869-es Bunjevački kalendar (Bunyevác naptár) Gyengeségeink és szükségleteink címmel közöl programjellegű cikket, illetve közli a Szabadkával kapcsolatos legfontosabb adatokat, a városi hivatalnokok és tisztségviselők jegyzékét. A szerző ebben az esetben is ismeretlen.

Dudás Ödön elfeledett monográfiája

Az első kezdetleges próbálkozás után a város első monográfiáját Dudás Ödön 1879-ben írta meg Szabadka város története címmel. Dudás művének megírásához az apropót az szolgáltatta, hogy a városi közgyűlés 1877. április 26-án elfogadta Machovszky László tanácsos azon javaslatát, hogy ünnepélyesen emlékezzenek meg a Szabadka szabad királyi várossá nyilvánításának századik évfordulójáról. E célból nyilvános pályázatot hirdettek, melyre mindössze egy mű – Dudásé – érkezett be. A birálóbizottság azt áttanulmányozása után a következő indoklással találta kiadásra alkalmatlannak: „az említett pályamű, miután ugyan az alaki tekintetben az irodalom mai színvonalán alul áll, tartalmilag pedig olyan hiányokat mutat fel, melyek azt a helyírás lényegéhez tartozó legszükségesebb adatok mellőzése folytán viszonylagos értékétől is teljesen megfosztják, minden díjazás nélkül egyszerűen mellőzendő lenne[3].”

Az újabb sikertelen pályázathirdetés után Dudás kézirata 1884-ben átkerül a városi levéltárba. Azt Magyar László fogja felfedezni, s 1991-ben az Életjel könyvkiadó révén közzétenni.

Dudás Ödön kézirata – hibái ellenére – kétségtelenül az első kísérlet arra, hogy a város történelmét a kor tudományossága által elvárt módszerek mentén mutassa be. Monográfiája számos, a mai napig hasznosítható adatot is tartalmaz. Több helyen meglepő hozzáértésről tesz tanúbizonyságot, olyan jelentős forrásokat is idéz, melyeket a későbbi kutatók figyelmen kívül hagytak. Ilyen a XVII. és a XVIII.század bemutatása, illetve Jovan Nenad szerepével kapcsolatos véleménye – mely minden elfogultsága ellenére —  más történelmi munkákban nem előforduló elemeket is tartalmaz. A források bőséges idézésével – bár nem tudott elrugaszkodni a homályos és egyoldalú kép kialakításától — jól érzékelteti a Török Bálint ellen harcoló szabadcsapatvezér életének főbb momentumait, illetve mozgatórugóit.

A függelékként közölt A város lakosai, azok jellemzése és a népszokások című fejezet a tudományosságot mellőzve elsősorban közvetlen megfigyelőként rajzolja meg egy-egy tárgykör területét, feljegyez néhány érdekes szokást a lucaszékről, a karácsonyról, illetve a veszett kutya szőréről is.

Dudás Ödön munkája nem egészében, inkább részleteiben jelentős. Habár nemigen adódott alkalma a városi levéltárban folytatandó kutatásokra, várostörténetének írásakor nemegyszer olyan kívételes jelentőségű forrsáanyagokra támaszkodott, melyek az elmúlt évszázad során elpusztultak. Ha műve el is törpül Iványi István átfogó közlési módja, logikus következtetése, bibliográfiai adatainak sokasága és a feldolgozott iratanyag mellett, helytörténeti értéket mindenképpen rejt magában.

Iványi István városmonográfiája

Az 1870-es években a magyar történelemtudományban Fraknói Vilmos, Pauler Gyula, Hajnik Imre közvetítésével előtérbe került a szintetizálás, illetve a módszeres kutatás.

Az adatgyűjtés, a levéltári munka, az anyag analitikus kritikája ekkor vált rendszeres gyakorlattá.  Ebben az időszakban sorra születnek a történelmi Magyarország különböző városainak (Debrecen, Kecskemét, Kolozsvár, Szeged) történelmét feldolgozó monográfiák.

Ilyen országos előzmények, illetve Dudás Ödön kudarcra ítélt pályaműve után 1886-ban jelent meg Iványi István: Szabadka Szabad Királyi Város történetének első kötete, melyet 1892-ben a második kötet követett.

Az első kötet a város földrajzi helyzetének meghatározása után Szabadka történelmét a mindenkori országos politika szempontjából vizsgálja meg. Periodizációja ezért az ország történelmi periodizálásán alapul, figyelmbe véve a helyi sajátosság szükségleteit. A város alapításával és a birtokviszonyokkal kezdi, majd 1542-1686 között a török korszakot dolgozza fel, külön vizsgálva a török intézményrendszert, illetve a szegedi kerületet. A következő rész – a határőrvidéki korszak 1686-1743 — a mű terjedeleméhez képest aránylag nagy teret foglal el. Részletesen foglalkozik a szerbekkel, a nemesekkel, a vármegyével, illetve a kamarával zajló viták tárgyalásával. Hasonlóan széles figyelmet fordít a szabad királyi státus elnyerése körüli eseményeknek (Szent Mária mezőváros 1743-1779). A politikai történetet taglaló hat fejezetben vizsgálja a város fejlődése, erősödése, terjeszkedésének külső fejleményein túl mindazon eseményeket, melyek a nagypolitikával kapcsolatosan a várost is érintette. Igyekezett pontos krónikásként felsorolni, hogy melyik sereg, melyik hadvezér és politikus mikor járt a városban, illetve annak közelében. Ennek érdekes színfoltja a Jovan Nenadról, illetve II. József császár szabadkai átutazásáról szóló kitérők. Mintegy hetven oldalon tárgyalja az 1848-49-es eseményeket, majd a szerb Vajdaság időszakát vizsgálja huszonhárom oldalon.

Iványi második kötete Szabadka belső történelmét tárgyalja. Részletes áttekintést ad a közigazgatás szerkezetéről, annak történleméről. Kronológiai sorrendben felsorolja a városi tisztségviselők nevét is. Ezen túlmenőleg ismereti az első bunyevác családoktól a nevüket németre változtató zsidókig, az iskolamesterektől a gimázium igazgatásában részt vett tanárokig a városbírák lajstromát is. A második fejezetben a város bevételeit, kiadásait, illetve adózásának történetét taglalja. Itt tekinti át kronológiai sorrendben a török idők után érkező kézművesek, iparosok, kereskedők letelepedését, beilleszkedését, térhezjutását — pontos képet igyekezve adni a polgárosodás folyamatáról is. Adatokban gazdag A város lakossága és népesedése, illetve a Vallás és nemzetiség fejezet. Iványi nem tudott elrugaszkodni tanári mivoltától, így a tanügyel foglalkozó fejezete annyira precíz és alapos, hogy azt 1896-ban külön kötetben is kiadják. A nemzetiségi ellentétek, illetve annak a helyi politikával összefüggései azonban csak utalások révén találhatóak meg, még akkor is, ha külön fejezetet szentel a Szabadkán élő bunyevácok szokásainak vizsgálására.

Iványi monográfiája nemcsak a helyi sajtóban keltett nagy visszhangot, híre eljutott az országos tudós berkekbe is[4]. Acsádi Ignác például a Pesti Napló 1893. február 17-i számában így vélekedik: „Iványi műve nem csak Szabadka szempontjából érdekes és fontos… a magyar állam egész történetére is tanulságos világot vet. Főleg a múlt századra nézve van benne igen sok becses anyag.”

  1. A két világháború közötti történetírás

 

1930-ban jelent meg Marko Protić Zlatni dani Subotice (Od oslobođenja do potpisa mira 13 nov. 1918 – 4 juna 1920)[5] memoárja. A 130 oldalas dokumentum bár kizárólag szerb szemszögből, sokszor soviniszta retorikát használva meséli el az impériumváltás eseményeit a mai kutató számára jól használható kordokumentum. Protić műve elsősorban ideológiai célt – az impériumváltás legitimizálását szolgálta, így a nem szláv lakosságról (magyarok és zsidók) többnyire elítélően ír. A városban élő magyarón horvátokkal kapcsolatban is hasonló hangnemet alkalmaz. Ettől függetlenül, mivel az események szemtanújaként igyekszik rekonstruálni a történteket, így számos fontos – levéltárilag meg nem örökített adatot, illetve eseménysort ír le. Meglepően reális, az eseményektől nem elrugaszkodó az utolsó magyar városi tanácsi üllés rekonstruálása, illetve a szerb csapatok bevonulásával kapcsolatos fejezete, melyek további levéltári kiegészítésekkel a közeljövőben jól használhatóak lesznek.

Nyolc évvel később, a szerb csapatok Szabadkára történt bevonulásának huszadik évfordulójára jelent meg Joso Šokčić Subotica pre i posle oslobođenja[6] nagyformátumú műve.

A több mint négyszáz oldalas memoár elsősorban az 1918 és 1933 közötti időszakot dolgozza fel. Az előzményekkel, a város történelmével mindössze az első fejezet foglalkozik, amely a dolgozat 1/3-át teszi ki. A város impériumváltás előtti múltjának értelmezése Šokčić értelmezésében sajátos képet fest, hiszen a középkortól a XX-ik század első évtizedéig összefoglaló részben kizárólag a szerbséggel és a bunyevácsággal összefüggő momentumok találhatóak – Jovan Nenad „cárságától”, a Pučka kaszinó meglapaításáig, a világháború kitörésével bezárólag. A szerző célja egyértelmű és világos: legitimizációs alapot kíván felmutatni és felvonultatni a városnak Szerbia által történt annektálásához.

Šokčić monográfiájának értékét a nyelvi retorikát és az események vizsgálati szemszögének egyoldalúságát leszámítva nem szabad elvetni, mivel az 1918-tól 1933-ig terjedő időszak kronológiai rendszerezésében, illetve az események – mégha egyoldalú – leírásával fontos útmutatót ad az akkor történtek újbóli – politika és ideológia mentes –rekonstruálásához.

III. A szocialista Jugoszlávia évtizedei

Három évtized üresjárat

Az újabb impériumváltás egyben társadalmi változásokat is hozott, mivel Szabadka az új Jugoszláv állam keretén belül a szocialista társadalmi rend része lett. A háborús veszteségek, az értelmiség távozásával bekövetkezett ür miatt a történelemkutatás három évtizedre gyakorlatilag leállt. Az időszakban szórványosan megjelenő kisebb-nagyobb – néhány oldalból álló összegzések kizárólag a munkásmozgalom egy-egy eipizódjával foglalkozik. Érdemi változásra a hetvenes években kerül sor, amikor jelentős, a mai napig használható komoly tanulmányok születtek. Az ebben az időben született kutatások – mint látni fogjuk – azonban egy-egy részterületre terjedtek ki.

Az ötvenes évek egyetlen kivétele: Branko Peruničić

A Szerb Tudományos Akadémia gondozásában jelent meg 1958-ban Branko Perunišić Postanak i razvitak baština na području Subotice od 1686 godine[7] .

A hét fejezetből álló tanulmány a földbirtokszerkezettel, annak fejlődésével foglalkozik. A szerző egyes időrendi síkokban nem tudta megkerülni az általános történelmi események beemelését sem. Például az 1848/49-es szabadságharccal kapcsolatos megállapításai, illetve az akkori tized eltörlése körüli bonyodalmakat, megállapításai helytállónak mondhatóak. Külön értéke a tanulmánynak a két világháború közötti agrárreform taglalása, mely mindenféle ideológiai szövegkörnyezettől mentesen csak a tények, illetve a számbeli statisztikai adatok közlésére fókuszál.

Nem csak ennél a fejezetnél. A disszertáció érdekessége, hogy szerzője mindvégig kerüli a korra jellemző és többnyire elvárt ideológiai szövegkörnyezetet, érezhetően a ténybeli és szakmai közlésekre fókuszál.

Petkovics Kálmán és Lévay Endre

A háború utáni nemzedék első szabadkai úttörője minden bizonnyal Petkovics Kálmán volt, aki 1970-ben jelentette meg a Tizennyolc nyárfa dokumentumriportját. Az Életjel miniatűrök sorozatában megjelent alkotás szinte semmiben sem tesz eleget a történész által támasztott követelményeknek. Elsősorban elbeszélő alkotásról van szó, mely a kor szükségleteihez híven ideológiai szintéren, sokszor személyeskedéssel fűszerezve igyekszik elbeszélni a városban 1920-ban kitört általános sztrájokot. Az ok-okozati viszony ismertetése meglehetősen felszínes, azt csak is és kizárólag a burzsoázsia elleni harcként mutatja be. Bár retorikájában és gondolatvezetésében hasonló, adatok szempontjából még is jobban hasznosítható Petkovics másik könyve – az 1973-ban megjelent — Áprilistól novemberig, mely az 1941-es impériumváltás első nyolc hónapját dolgozza fel. Eltekintve a korban használatos terminológiától, az itt is fellelhető személyeskedő hangnemtől, illetve az ideológiai háttértől az akkor történt események ok-okozati rekonstrukciójának – ismereteim szerint — a mai napig az egyetlen írásos lenyomata Petkovics műve.

Egy évvel később jelent meg Lévay Endre Egy nemzedék elindul (a szabadkai fiatalok harcos évei 1931-1940) című memoárja, amely a szabadkai Népkör Magyar Művelődési egyesület múltjának egy szeletét dolgozza fel. Lévay memoárja jóval árnyaltabb és szakszerűbb Petkovics feldolgozásaitól. Szerzője a visszatekintésen és saját emlékein túl lábjegyzeteli a felhasznált jegyzőkönyveket is. Műve – leszámítva az itt-ott fellelhető ideológiai megközelítést — kultúrtörténeti szempontból a mai napig jól használható .  

Kolozsi Tibor és a szabadkai sajtó

1973-ban jelent meg az Életjel kiadásában Kolozsi Tibor Szabadkai sajtó 1848-1919 című nagy munkája, melyet 1979-ben követett –ezúttal a Fórum kiadásaként — a második kötet, amely a város sajtótörténetét 1919-től 1945-ig dolgozza fel.

Kolozsi bár a helytörténet egy szegmentumát – a sajtótörténetet – dolgozza fel, dolgozatai Iványi után az első olyan jelentős disszertációk, melyek megírásukkor figyelmmel voltak a kutatói munka alaptéziseire. Első kötetében mintegy százötven kéziratos, nyomtatott napilapról, folyóiratról, társadalmi-politikai kiadványról, irodalmi ls egyházi újságról ad pontos áttekintést. Bár Kolozsi is az időrendi sorrendet vette alapul, igyekszik szétválasztani a sajtótermékek különböző tematikáját. Külön fejezetben foglalkozik az első kezdeti lépésekkel, majd részletesen elemzi az időleges periódusokban  megjelenő kiadványokat.  Részletesen foglalkozik a napilapokkal, illetve a különböző területekre szakosodott (közgazdaság, kultúra) periodikus kiadványokkal. A szerző igyekezett minden kiadvány életrajzi adatait is rekonstruálni, így az azt olvasó a lapok jellegén túl megismerkedhet azok szerkesztőivel, munkatársaival, illetve mindazon témakörökkel, melyek a korban a város társadalmát foglalkoztatták. Ezen túlmenőleg a szerző több mint száz fényképfelvétlet is közöl az egykori lapokból.

Kolozsi második kötetében azt a korszakot dolgozza fel, mikor ő is újságíróként tevékenykedett a városban. Szabadka lapkiadása szempontjából igen gazdag két évtizedét szintén a teljeség igényével tárta fel. Számos országos és külföldi könyvtár és levéltár anyagállományát feldolzva igyekezett a lapok, szerkesztségek életét, nyomdák munkáját, szerkesztők,újságírók személyiségét megrajzolni. Bár a második kötet megjelenésekor politikailag kényes időszakot dolgozott fel, mindvégig a kutatói alaposság, a tárgyi pontosság jellemzi. Az itt-ott a korban megkövetelt politikai retorika és állásfoglalás ellenére a szöveg többnyire mentes a korszakra jellemző személyes hangvételtől és egy-egy terület, (sokszor mellékes) esemény túlhangsúlyozásától. Egyedüli hiányosságként talán a második világháború évei alatt megjelent Délvidéki Magyarság napilappal kapcsolatos igen rövidre és általánosra sikeredett részt tekinthetjük[8].

Kolozsi mindkét könyvének egyik fontos értéke a feldolgozott anyag mennyiségén túl azok fontosságukhoz és a korban betöltött szerepükhöz mért arányossága is. Jelen összegzés írója a Kolozsi által közölt jegyzeteket, hivatkozásokat saját kutatásainál rendszeresen használja.

Iványi után ismét a közoktatásról

1974-ben jelenik meg Pálinkás József Szabadka népoktatása 1687-1918 című monográfiája. Pálinkás tanulmánya Iványitól eltérő szepontok alapján veszi nagyító alá nagyjából ugyanazt a térbeli síkot, amit elődje is feldolgozott. Kutatásának fókuszpontjában a többnemzetiségű város oktatásának alakulása állt. A tanulmánykötet az eddig megszokottaktól ellentétben nem fejezetekre, hanem alcímekre osztódik. A szerző az egyes tematikákban külön vizsgálja a szerbség, a magyarság, illetve a zsidóság oktatási rendszerét, ezen túlmenőleg olyan történelmi tényeket is figyelembe vesz, mint a polgári átalakulás, vagy a Bach-korszak. Az itt-ott előforduló, a korszakban használatos retorikai kifejezéseket leszámítva Pálinkás munkája is azok közé sorolható, melyeket a mai kutatók is haszonnal forgathatnak Levéltári kutatásaival kapcsolatban különös értéket képez, hogy a szabadkain túl a kalocsai Érseki Levéltárban fellelt dokumentumokat is közli, illetve hivatkozási, fellelhetési helyüket is leírja.

Györe Kornél: Szabadka településképe

A hetvenes évek közepén, 1976-ban jelent meg az újvidéki egyetemi tanár munkája, mely szintén a város történelmi fejlődésének egy részegységét dolgozza fel tudományos módszerekkel. A négy alfejezetre bontott könyv szakmai szempontból vizsgálja Szabadka térbeli szerkezetét és alaktani sajátosságait, miközben a szerző a saját véleményének szintézisével foglalja össze következtetéseit is. Külön foglalkozik benne a településformáló tényezőkkel, a település keletkezésének körülményeivel, a területi növekedés alapvető mozzanataival, a város funkcionális területegységeivel és a belső forgalom fő irányaival. Nem maradt el a pannon várostípus jellegzetes háztípusainak jellemzése, a beépítési módok megismertetése sem.

Dévavári Dér Zoltán két könyve

1979-ben jelent meg az Életjel könyvkiadó gondozásában  Új partok felé címmel a mára ha nem is elfeledett, de méltánytalanul elhanyagolt, tragikus sorsú, zsidó származású Dettre Jánosnak az írásait tartalmazó kötet. Az oktobrista emigráns Dettre János, az impériumváltás első fél évtizedében kiemelkedő szerepet játszott a vajdasági/délvidéki magyarság kiútkeresésben, önmagára találásában, szellemi és politikai önszerveződésében. Dettre nem csupán irodalomtörténeti, hanem társadalom- és politikatörténeti szempontból is kiemelkedő tagja közösségünknek. Itteni tevékenységét, publikációit dolgozza fel a Dévavári Dér Zoltán által szerkesztett és általa utószóval ellátott kötet. Hasznos útmutatóul szolgálva mindazok számára, akik érdeklődést tanúsítanak közösségünk kisebbségi sorba kerülésének első éveiről, illetve mindazoknak akiket érdekel a délvidéki magyarság művelődés- és eszmetörténete.

Ugyancsak az Életjel kiadó gondozásában jelent meg Régi házak, régi történetek címmel 2000-ben, az eredetileg a 7 Nap hetilapban  1986 és 1989 között publikált művelődéstörténeti jegyzetek. Az olvasmányos stílusban megírt tanulmányok révén testközelségbe kerülnek a városban egykoron fontos közéleti szerepet játszó olyan egyéniségei, mint Csáth Géza, Vojnits Oszkár, Iványi István, Dettre János, Blaha Lujza, Kabos Gyula, Arnold György, Aksentije Marodić, Gaál Ferenc, Lányi Ernő. A kötet több esetben pontosítja az életrajzi adatokat, illetve addig ismeretlen forrásokkal egészíti ki munkásságukat, csaknem száz, az egykori várost és annak szereplőit idéző fényképekkel.

Magyar László

Ulmer Gáspár mellett a szabadkai levéltári kutatás nagyformátumú egyénisége Magyar László volt. Számos cikke jelent meg az Üzenet és a Rukovet folyóiratokban, illetve a vajdasági magyar sajtóban (Magy Szó, Hét Nap). Irásainak gyűjteménye az Életjel könyvkiadó gondozásában öt kötetben jelent meg a kétezres évek első felében. Magyar László Szabadkával kapcsolatos kutatásai szerteágazóak voltak. A településtörténettől kezdve a középkori események egy-egy aspektusának megvilágításával, a városban lévő iparig szinte minden oldalról igyekezett feltárni a város múltját. Bár levéltáros volt, publikált kutatásainak többsége mellőzi a szintézist, illetve az ok-okozati rendszerek feltárását. Elsősorban az események elbeszélésére, illetve a fellelt dokumentumok rendszerezésére és publikálására hagyatkozott, a konklúzók levonása nélkül.

Mindenképpen fontos a Magyar László által fémjelzett, s 1996-ban megjelent városmonográfia, amely 1428 és 1918 közötti időszakot dolgozza fel Blazsovich László és Engel Pál társszerzésében. A két nagy fejezetből álló tanulmánykötet (A város legkorábbi történetéből, illetve a városigazgatás évszázadai)  a mai szakmai követelményeknek megfelően dolgozza fel – igaz elég tömören (összesen 130 oldalon, melynek mintegy negyede forrásközlés) Szabadka múltját. Iványitól eltérően ezen monográfia elsősorban a társadalomtörténetre, illetve a jogi rendszer alakulására, fejlődésére koncentrál, ismételten a szintézisek és a végkövetkeztetések levonása nélkül.

Szabadkai bibliográfia

A Városi Könyvtár munkatársai 1988 és 2003 között három kötetben dolgozták fel az 1764 és 1944 között Szabadkán megjelent, illetve a városhoz fűződő kiadványokat. A katalogizációban minden olyan monografikus és nem monografikus, időszaki és nem időszaki kiadvány, brossúra, különlenyomat, iskolai és egyéb hivatalos értesítők, különböző évkönyvek, naptárak, illetve havi, heti- és napilap megtalálható, amely a városhoz köthető. Ezen túlmenőleg a három kötet tartalmazza a monografikus kiadványok szabványos bibliográfiai leírását. A nagy, terjedelmes és átfogó munkának köszönhetően 1944-ig bezárólag biztosított a kiadványok azonosíthatósága, illetve szábavétele.

A szabadkai könyvtár története

1991-ben Plankos Judit szerkesztésében jelent meg a Sto godina gradske biblioteke u Subotici (1890-1990)[9]. A szabadkai levéltárosok és könyvtárosok (Magyar László, Slavko Matković, Milica Mirčić, Kata Martinović Cvijin) által öt fejezetre (A szabadkai kökönyvtár 1890-1918, A szabadkai könyvtár munkája 1918-1944, A háború utáni könyvtár és a Könyvtár közelmúltja) osztott tanulmánykötet talán az egyetlen olyan disszertáció, amely átfogóan – igaz egy intézményre leszűkítve – kutatások alapján tárja fel és írja meg az elmúlt egy évszázad eseményeit.

Szabadka gazdaságáról

Az elmúlt években örvendetesen megszaporodtak a város múltjával foglalkozó tanulmánykötetek. Ezek közül a legjelentősebb Stevan Mačković Industrija i industrijalci Subotice (1918-1941) című tanulmánykötet, amely 2004-ben jelent meg. A Szabadkai Levéltár igazgatója a város gazdaságtörténetét dolgozta fel a levéltári források alpján. A levéltári forrásokon túlmenőleg a helyi sajtót is felhasználja tanulmánykötetének megírásához. A különböző ipar- és gazdasági ágazatok (építőipar, élelmiszeripar, bőripar, vegyipar, fafeldolgozás, nyomdák, öntödék, teksztilipar, bankok, kiadók, állami vállalatok) szerint tagolt tanulmánykötet a korban a városban működött összes gazdasági létesítménnyel kapcsolatos adatot közli. Az adatközlésen túl a szerző egy-egy vállalkozás történelmi hátterét is feltárja, leírja, s nem marad el a szintézisektől sem. Ezen túlmenőleg a jelentősebb személyek rövid életrajzát, életútját is közli, számos korabeli fénykép kísérete mellett. Mačkovićnak köszönhetően számos — eddig teljesen — ismeretlen adat lett elérhető.

Ugyancsak a közelmúltban jelent meg a Temesvár, Szeged és Szabadka urbanisztikai és építészeti fejlődése az 1918-1941 közötti időszakban című tanulmánykötet, melyben a Szabadkával foglalkozó részt Gordana Prčić Vujnović dolgozta fel, illetve írta. A trilógiában Szabadkával kapcsolatos adatok szoros kiegészítői Györe Kornél munkájának. Azon túlmenőleg, hogy a szerző a különböző építészeti stílusjegyeket, illetve az adott korban a városban zajlott építkezéseket dolgozza fel, igyekszik átfogó képet adni Szabadka infrastruktúrájáról is.

Folyóiratok a XX század végén és a XXI-ik század elején

A hetvenes évektől kezdve a helytörténészeknek számos munkája jelent meg az Üzenet és a Rukovet kultúrális folyóratokban. Ezen túlmenőleg említést érdemel a nyolcvanas évek második és a kilencvens évek első felében magyarul és szerb/horvátul megjelenő Pro Memoria  közlöny, melyet a Szabadkai Monográfia Társadalmi Szervezet jegyzett. A Pro Memoria kizárólag a város múltjával kapcsolatos írásokat közölt. Tartalmi és minőségi szempontból a rövid tanulmányok megállják a helyüket az utókor értékelése szempontjából, azonban az egykori Jugoszláviában felerősödött nacionalizmus hatása miatt a kilencvenes években megjelent számokban – sajnos – találni olyan írásokat is, melyekben a politikai fennhangok és a sérelempolitika került előtérbe.

Ezzel ellentétben a Szabadkai Történelmi Levéltár gondozásában a mai napig megjelenő – magyarul és szerbül publikáló — EX Pannonia kizárólag a szakmai szempontok alapján kategorizálható írásokat közöl. A szabadkai levéltárosokon (Mészáros Zoltán, Stevan Mačković, Mirko Grlica) túlmenőleg a helyi muzeológusok és műemlékvédők rendszeresen közlik egy-egy a kutatásukhoz kapcsolódó tanulmányukat.

 

  1. Összegzés

 

Az 1918-as impériumváltás után általános, mindent átfogó városmonográfia nem készült. Az egyetlen és teljesnek mondható disszertáció továbbra is Iványi István monográfiája.

A város múltjára vonatkozó történetírás hiányossága, hogy az 1918-tól eltelt időszak politikatörténete, s ezzel összefüggésben a város átfogó társadalomtörténete – Protić és Šokšić, illetve Petkovics Kálmán rövid összegzéseit leszámítva – szinte teljesen feldolgozatlan.  Mindehhez érdemes hozzátenni, hogy a két világháború időszakában megjelent két memoár a nagyközönség számára továbbra is ismeretlen, mivel annak egy-egy példánya .. ismereteim szerint — csupán a Szabadka Történelmi Levéltárban található meg. Feltűnő, hogy 1945 után az impériumváltások politikai és társadalom története szinte a mai napig tabula rasanak számít.

Kolozsi Tibor, Lévay Endre, Dévavári Dér Zoltán és Stefan Mačković művei a sajtótörténet, a Népkör, a művelődéstörténet, illetve a gazdaságtörténet terén csak enyhíteni tudják ezt az űrt, áthidalni nem.

Mindebben vélhetően szerepe van a város etnikai összetételének, a mai napig kitapintható napi politikai megfontolásoknak, melyek újra és újra közrejátszanak abban, hogy az elmúlt két évtizedben többször tervbe vett átfogó városmonográfia megírása a mai napig várat magára.

Ugynacsak feltűnő, hogy szerb, illetve horvát nyelven — az elmúlt években megjelent két tanulmánykötet, illetve Branko Peruničić munkáját leszámítva  — ismereteim szerint nem születtek érdemi művek a város múltjára vonatkozóan.

Bízom benne, hogy az elkövetkező egy-két évtizedben ezen hiányosságok ha teljesen nem is, de részleteiben pótolhatóak lesznek.

 

 

Feldolgozott irodalom: /kronológiai sorrendben/

 

  • Andrija Vlašić: Oratorio quam occasione sibi clementer concreditae installationis neo erectae Lib. Et Civitatis Maria Theresiapolis (1779.)
  • Đuro Rapić: Od svega po malo (1784.)
  • Gimnáziumi évkönyv (1810.)
  • Zomborcsevics Vince: Medendi methodus derivans (1832.)
  • Zomborcsevics Vince: A szabadkai Nemzeti Casino Szabályzata és névjegyzéke (1841.)
  • Szabadkai naptár (1846.)
  • Bunjevački kalendar (1869.)
  • Dudás Ödön: Szabadka város monográfiája (1879, első kiadás: 1991.)
  • Iványi István: Szabadka Szabad Királyi Város története I-II (1886, 1892.)
  • Marko Protić: Zlatni dani Subotice (Od oslobođenja do potpisa mira 13 nov. 1918-4 juna 1920) (1930.)
  •  Joso Šokčić: Subotica pre i posle oslobođenja (1938.)
  • Branko Perunišić: Postanak i razvitak baština na području Subotice od 1686 godine (1958.)
  • Petkovics Kálmán: Tizennyolc nyárfa (1970.)
  • Petkovics Kálmán: Áprilistól novemberig (1973.)
  • Kolozsi Tibor: Szabadkai sajtó 1848-1919 (1973.)
  • Lévay Endre: Egy nemzedék elindul (a szabadkai fiatalok harcos évei 1931-1940 (1974.)
  • Pálinkás József Szabadka népoktatása 1687-1918 (1974-)
  • Györe Kornél: Szabadka településképe (1976.)
  • Kolozsi Tibor: Szabadkai sajtó 1919-1915 (1979.)
  • Dér Zoltán (szerk.): Dettre János: Új Partok Felé (1979.)
  • Szabadkai kiadványok bibliográfiája I, II, III. (1988, 1993, 2003.)
  • Magyar László (szerk.) Szabadka 1428-1918 (1996.)
  • Plankos Judit (szerk.) Sto godina gradske biblioteke u Subotici (1890-1990) (1991.)
  • Dévavári Zoltán: Régi Házak, régi történetek (2000.)
  • Stevan Mačković: Industrija i industrijalci Subotice (1918-1941) (2004.)
  • Dömötör Gábor-Gordana Prčić Vujnović-Anca Bratuleanu-Ana Maria Biro:Temesvár, Szeged és Szabadka urbanisztikai és építészeti fejlődése az 1918-1941   közötti időszakban – A modernizmus hatása a regionális önazonosságra (2008.)
  • Üzenet folyóirat (1970 – 1996.)
  • Rukovet folyóirat (1980 – 1990.)
  • Pro Memoria közlöny (1987 – 1990.)
  • Ex Pannonia folyóirat (2001 – 2009.)http://expannonia.suarhiv.co.rs

SAŽETAK Istoriografija o Subotici

Nakon pada imperije 1918. godine nije napisana nijedna obuhvatna monografija grada. Jedina do sada kompletna disertacija u toj oblasti je Monografija Ištvana Ivanjija. Društveno-politička istorija grada za period posle 1918. godine je neobrađena, izuzev sumarnih prikaza Protića i Šokšića, odnosno Kalmana Petkovića. Uz sve to treba spomenuti i dva memoara nepoznata javnosti, objavljena u međuratnom periodu, čiji se primerci nalaze u Istorijskom arhivu Subotica. Upada u oči da je društveno politička istorija posle 1945. godine još i danas tabula rasa. Dela Tibora Koložija, Endre Levaija, Zoltana Davavarija  i Stevana Mačkovića iz oblasti istorije štampe, Nepkera,  kulturne i privredne istorije samo ublažavaju prazninu. Etnički sastav stanovništva i politička promišljenost  su verovatno razlozi zbog čega u prošle dve decenije pisanje monografije grada, koja  je dva puta započeta, nije urodila plodom. Takođe je evidentno, da na srpskom/hrvatskom jeziku – osim dvotomne studije Branka Peruničića – nije objavljeno ni jedno meritorno delo u oblasti lokalne istorije. Poželjno bi bilo  da  se u narednim decenijama ova praznina popuni i nadoknadi.

 

ZUSAMMENFASSUNG Geschichtsschreibung in Subotica

Im Zeitraum nach dem Zusammenbruch des Imperiums 1918. entstand keine umfassende Stadtmonographie. Die einzig vollständige Arbeit in diesem Sinne bleibt die Iványi Monographie. In diesem Zusammenhang, ausser den summarischen Publikationen von Protić, Šokšič und Petkovics Kálmán,  blieb die gesellschaftspolitische Geschichte der Stadt   unbearbeitet. All dem sollte man zwei in der Zwischenkriegszeit publizierte und der Öffentlichkeit unbekannte Memoires hinzufügen, die sich im Historischen Archiv Subotica befinden. Es ist auffällig, dass die kulturhistorische Geschichte der Imperium-Zusammenbrüche nach  1945  noch immer tabula rasa ist. Die Werke von Kolozsi Tibor, Lévai Endre, Dévavári Dér Zoltán und Stevan Mačković über die Geschichte der Presse, Népkör, Kultur- und  Wirtschaftsgeschichte mildern nur diesen Mangel,  überbrücken ihn doch nicht.  Die ethnische Verschiedenheit der Bewohner und die politische Überlegungen könnten Ursache sein, dass in den letzten zwei Jahrzenten die Monographie der Stadt, obwohl zweimal geplant, bis heute nicht erschienen ist.  Erwähnenswert ist auch die Tatsache, dass in vergangenen Jahren ausser dem  zweibändigen Werk von Branko Peruničić, keine würdige Werke über die Geschichte der Stadt entstanden.   Hoffentlich wird diese Lücke  in der Zukunft gefüllt.

 

 

[1] In: Subotička Bibliografija 1764-1869 – Szabadka bibliográfiája 1764-1869, I. Füzet, 6-ik oldal, Szabadka, 1988.

[2] Mindenből egy kicsit

[3] Magyar László levéltáros a Dudás könyv kiadásának előszavában (5-10-ik oldal) írja meg annak előtörténetét. Dudás Ödön: Szabadka város története, Szabadka, 1991

[4] Iványi életét részlteten Dévavári Dér Zoltán a Három tudós tanár című tanulmánykötetében dolgozza fel. Újvidék, 1975. Iványi monográfiájának fogadtatásával kapcsolatos kritikákat tanulmánykötetének 40-41-ik oldalán közli.

[5] Magyarul: Szabadka arany napjai (a felszabadulástól a béke aláírásáig) 1918. november 13 – 1920 június 4.

[6] Szabadka a felszabadulás előtt és után

[7] A földbirtokok létrejötte és fejlődése 168-tól Szabadka környékén

[8] Bár Kolozsi a fenti újság oszlopos munkatársa volt, hallgatását a kor viszonyait ismerve érthetőnek tartjuk.

[9] A szabadkai városi könyvtár száz éve (1890-199

  • Зоран Вељановић, архивист, САВЕЗНИЧКО БОМБАРДОВАЊЕ СУБОТИЦЕ У ЛЕТО И ЈЕСЕН 1944. ГОДИНЕ, Прилог за историју бомбардовања Суботице у Другом светском ратуСАЖЕТАК: Низом повезаних савезничких бомбардовања градова и саобраћајница у Југославији, односно Србији, током Другог светског рата, велике силе, САД, Велика Британија и СССР желеле су да координирају дејства на Балкану против свог главног непријатеља фашистичке Немачке, али и њених сателитских држава. Бомбардовање је имало за циљ да онемогући извлачење немачке војне силе дуж вардарско-моравске саобраћајне трасе и њено пребацивање на Западни или Источни фронт, у исто време да олакша продор СССР-а у Србију и не западни Балкан, те да на посредан начин ојача утицај и учвршћење Народноослободилачке војске Југославије у Србији, а потисне Југословенску војску у отаџбини. Циљеви бомбардовања били су саобраћајни правци и чворишта, војна складишта и постројeња, војни и економски објекти које су користиле окупационе снаге, пре свега Вермахта. Градови у Србији, односно цивилни објекти и становништво које се нашло под дејством англо-америчког бомбардовања, иако нису били мета бомбардовања, претрпели су велика разарања и жртве, које у неким случајевима превазилазе фашистичка бомбардовања Србије са почетка и током Другог светског рата.Бомбардовање англо-америчке авијације изазвало је знатна рушења и разарања града.КЉУЧНЕ РЕЧИ: Други светски рат, Југославија, Србија, Суботица, бомбардовања, Савезници, рушења и разарања.

     

    Увод

     

    Историјска је чињеница да су током Другог светског рата бомбардовани циљеви широм Југославије, дакле где год да су фашистичке силе или англо-американци имали  интерес за дејства без обзира да ли је то било на крајњем југу, северу или западу.

    Србија, њени градови, циљеви тих градова,  железнички и путни правци (Моравско-вардарска долина – данас „Коридор 10“, или дунавски пловни правац – данас „Коридор 7“), војни и привредни ресурси, били су током Другог светског рата изложени бомбардовању најпре окупационих, фашистичких, а потом и савезничких, англо-америчких авијација. Бомбардовање је отпочело 6. априла 1941, а завршено је у јесен, новембра 1944. године. Силе осовине, односно немачка авијација, почетком напада на Краљевину Југославију, 6. априла, бомбардовале су одабране циљеве и то у више налета. Први напади усмерени су на војне аеродроме Краљевине Југославије ради уништења војне технике, првенствено авиона којих је било 459, на војне објекте, војне силе, складишта горива и стоваришта робе употребљавана за војне потребе, на електричне централе, мостове и саобраћајнице.  Намера им је, међутим, била и кажњавање цивилног становништва, услед чега је велики број разорних бомби бачен по стамбеним објектима градова као што су Београд, Нови Сад итд.  Ове операције изводиле су здружене ескадриле ловаца и бомбардера који су, и поред жестоког отпора, просули товаре својих бомби по војним циљевима али и над незаштићеним и небрањеним градовима, међу којима је Београд био главна мета.

    Оно што су започеле фашистичке силе на почетку и током рата у Краљевини Југославији (како је већ речено 6. априла 1941), наставиле су у извесном смислу савезничке, односно англо-америчке снаге које су своја борбена дејства, бомбардовање циљева на територији Србије, почеле 20. октобра 1943. године. Прва мисија упућена је у циљу опструкције саобраћајног правца Софија–Београд, извршили су је бомбардери јединице 12. АФ. Нарочито су страдали Ниш, железничке саобраћајнице и објекти.  Потом су настављена стратегијска бомбардовања (извеле су их 15. АФ и 205. група РАФ) која су окончана 23. новембра 1944. године, мисијом 205. групе РАФ, бомбардовањем Ужица. Савезници, односно англо-америчке ескадриле, све ово су чиниле током друге фазе рата, интезивиралe су бомбардовање на тлу Србије у последњој години рата, од пролећа до лета и ране јесени 1944. године. На мети летелица мисија Медитеранских ваздухопловних снага – скраћено МААФ (Mediterranean Allied Air Forces),  међу којима је била 15. америчка ваздухопловна армија (15. AF) састављена од две групације: Операције групација за стратешко бомбардовање (MASAF) и Операције групација за тактичка дејства (MASAF), те 205. група РАФ (205. RAF Group),  нашло се преко тридесетак српских градова и насеља.  Међу њима посебно изложени бомбардовању и разарањима били су градови смештени на најважнијем балканском путном правцу који се протезао дуж Моравско-вардарске долине и који је повезивао Блиски исток, Балкан и Западну Европу. Тај некадашњи цариградски друм (Цариград–Ниш–Београд–Будимпешта–Беч), данас коридор 10 уз укрштање са коридором 7 (Дунавом), био је стратегијска мета англо-америчке авијације. Стога опасност за саобарћајнице и железничка чворишта у Нишу (бомбардован петнаест пута), Београду (бомбардован једанаест пута), Новом Саду (бомбардован шест пута) и Суботици (бомбардована седам пута), као и од бацања подводних мина по Дунаву, интензивирана је током августа а посебно септембра 1944. године, да би од 18. септембра престала да постоји.

    Бомбардовања су вршена у оквиру општег плана према коме су, од 1943. до 1945. године, основни задаци ваздухопловних снага САД и Велике Британије, стационираних у јужној Италији (аеродром Лесина) били:

    1. уништити немачко ваздухопловство у ваздуху (изазивајући га на борбу) и нападајући на земљи, ма где било лоцирано, у радијусу дејства расположивих авиона,
    2. уништити немачке фабрике и ловачке авионе, кугличне лежајеве, гуме, муницију, рафинерије, подморничке базе, лучка постројења и сл.,
    3. ослабити положај Немаца на Балкану нападима из ваздуха на трупе у месту и покрету, саобраћајнице, ранжирне станице, мостове, путеве итд.

     

    Значај и врста циља, уз жељени резултат, били су најважнији критеријум за разврставање мисија. Несумњиво је да је главни стратешки циљ англо-америчког бомбардовања у Србији током 1943–1944. био спречавање извлачења немачке војске и технике са Балкана вардарско-моравском долином. У тој намени мисије су разврстане на: 1. стратешке, 2. тактичке и 3. обостране или неке посебне врсте изван поменутих.

    Сходно томе, значај и врста циља одређивала је број авиона који би узимао учешће у мисији. Циљеви су могли бити појединачни али и вишеструки, односно са више намена. Борбене јединице полетале су заједно да би у току лета главнина била усредсређена на главни циљ, док су се поједине групе или поједини авиони привремено одвајали из јата и обављали своје задатке, након чега су се поново прикључивали јату.

    Ипак, једно је планирати а друго реализовати, па се тако одрђени број мисија није показао успешним, чему су разлози били разноврсни (врменски услови, кварови у навигацијским справама итд). У тим случајевима многи бомбардери пуни смртоносног терета уместо да су га изручили на задате циљеве ослобађали су га се успут. Одредиште за то је било Јадранско море, но један број пилота се одлучивао да опасан терет избаци успут. Отуда је било и непланираних бомбардовања што се понекад догађало и у Суботици. .

    Дакле, основни војно-стратешки циљ бомбардовања и једних и других, и фашистичких сила и англо-американаца, био је да се непријатељу нанесу што већи губици, униште војни, у оквиру њих саобраћајни, привредни и сви други економски потенцијали. При том, цивилни губици и жртве, без обзира на то да ли су били планирани или не, нису могли да се избегну. И у коликој мери су их први (планери авијације Сила осовине) посматрали као казну и одмазду за Југославију, односно Србију због отказивања потписаног пакта и пуча, други (планери савезничке авијације, англо-американаци) су на њих гледали као на неизбежност у дејствима, усмереним у првом реду против војних а потом стратешких и привредних циљева непријатеља које је требао уништити. Поред тога, сматрали су да је то акција која треба да ослаби и онемогући дејствовање сила осовина и њихових сателита у Србији, а уједно и садејство у војно-оперативним плановима, у првом реду САД, Велике Британије и СССР-а, насталим услед приближавања Црвене армије границама и неутралисања немачке армије на Балкану те њеног извлачења из Србије моравско-вардарском долином. У том троуглу одлучујућих војних снага, нашли су своје место и интереси врха НОВЈ-а, односно њеног врховног комаданта Ј. Б. Тита.    Барем тако изгледа, а тако их је најчешће тумачила и југословенска историографија до почетка деведесетих година прошлог века. Истине ради, могли су се наћи, додуше тек узгред речено или у напоменама, и текстови који су у савезничком бомбардовању српских градова видели и последицу слабљења британско–српских веза коју су користили Совјети „избегавајући да употребљавају артиљерију у Београду у току борби за Београд, сем по изричитом налогу“.

     

    * * *

    Жртве Другог светског рата у Југославији пописиване су три пута и то 1947, 1950, и 1964. године. Формиране су државне комисије које су добиле задатак да тај посао обаве. Методологија коју су примењивале комисије подразумевала је доказност у поступку  утврђивање чињеница (прикупљањем докумената, пријава и изјава сведока). Рад комисија објављен је у виду публикација. Потом су поједине личности (учесници НОБ-а или фашистичког погрома), а такође и историчари објављивали публикације у којима је обрађивана ова тема, без довољне комплетности у садржају. Стога заједничко за све објављене текстове је шароликост у подацима и лицитација у броју жртава. Док су их једни преувеличавали други су их минимализовали. Распад СФР Југославије почетком деведесетих донео је још два момента у погледу сагледавања прошлости, а то је формирање партијских комисија за проучавање прошлости и, што је најгоре од свега, покушај изједначавања жртава и џелата.  Натезање о броју жртава, преко леђа самих жртава, наставља се несмањеним темпом. Дакле, како је већ наговештено, у сва три поменута пописа број жртава бомбардовања је различит.

    Дакле, по распаду СФР Југославије, питање бомбардовања српских градова стављено је под лупу нових истраживања и тумачења најпре у публицистици али потом, мада још увек стидљиво, и у историографији. У сваком случају, ово питање ће бити једно у низу оних о којем ће се још писати и ломити пера историчара.

     

    Бомбардовање Суботице у лето и јесен 1944. године

     

    У стравичном циклусу бомбардовања српских градова ни Суботица није била изузетак. Попут других градова у Србији, она је изложена бомбардовању авијације и Сила осовине и Савезника, другим речима, англо-америчком. Иако је приликом напада на Краљевину Југославију била поштеђена од стране Сила осовине, њено бомбардовање отпочела је англо-америчка авијација у лето 1944, а пред крај рата 1944. године окончала немачка авијација. Током окупационог периода Силе осовине нису нападале, из разлога што су град чврсто држале окупационе снаге, те у његовој ближој или широј околини није било ратних дејстасва нити других оружаних борби. У тренутку када се сукоб великих зараћених страна у рату приближавао суботичком атару, на ширем геостратегијском плану, отпочело је и њено бомбардовање, односно ваздушни напади на циљеве њене територије и то од стране англо-америчких ваздухопловних снага.

    * * *

    До првих налета англо-америчких авиона, и бомбардовања Суботице дошло  је у лето и рану јесен 1944. године, а они се са сигурношћу могу повезати са општим плановима и војним операцијама великих савезничких сила САД, Велике Британије и СССР-а, у коме је требало уништити или онемогућити извлачење окупационих војних и материјалних снага из Србије.

     

    AVION_1 crno beli

    Савезнички авиони типа Б – 24 („Летеће тврђаве“) у пратњи ловаца П – 51 („Мустанг“) у борбеном поретку током једне од мисије бомбардовања

     

    Иако је Савезничко бомбардовање било усмерено на војне и материјално-комуникацијске циљеве, као и у свим другим бомбардованим градовима у Србији, и овде је однело људске жртве и изазвало стравична разарања стамбених делова града. Поред тога страдао је и инфраструктурални па чак и пољопривредни део градског атара.

    Током истраживања дошли смо до података који нису увек сагласни у погледу броја бомбардовања Суботице. У домаћим изворима и литератури нема свеобухватних и прецизних података, док у страним изворима или литератури, тема није у довољној мери обрађена нити су наводи довољно прецизни. Ипак, на основу прикупљене архивске грађе и доступне литературе, придржавајући се научноистраживачких принципа историјске науке у поступку с њима,   дошли смо до тога да можемо навести следећи јединствени низ датума (1-12) који се односе на бомбардовање Суботице током Другог светског рата, односно у лето и јесен 1944. године. Хронолошки исказана, ваздушна бомбардовања Суботице у Другом светском рату, односно 1944. године, догађала су се на седећи начин:

    1.

    Прво бомбардовање Суботице извршено је 2. јуна 1944. године. По Ричарду  Дејвису, односно његовој књизи која је главна литература за Савезничка бомбардовања у Европи: циљ је био обележен као – C (односно циљеви у граду),   а учествовао је један авион који је бацио 2,5 тоне бомби. У Хронологији немамо податке за овај датум и бомбардовање.

    О овом бомбардовању немамо трага ни у Изјавама о штети почињеној приликом бомбардовања из ваздуха које је подносило суботичко становништво НОО или Комисијама за ратну одштету: општинској или среској. Стога немамо ни податке о последицама бомбардовања за наведени датум.

     

    2.

    Друго бомбардовање Суботице извршено је 17. јуна 1944. године. По Хронологији се води као 464. Бг (Bg), као своју 31 мисију. Нису наведени нити су нам познати циљеви планирани том приликом. Додатну недоумицу ствара забелешка „1944 – Fifteenth AF; Operations are limited to ren missions“. Међутим, она не мора ништа да значи поготово што су посаде имале и могућност да у току мисије поступе по сопственој процени. То се односило и на случај ослобађања од „терета“, односно бомби које због разних разлога нису испаљене на планиране циљеве.

    Дејвис не наводи овај датум, нити бомбардовање. Нема о њему података ни у Изјавама о штети почињеној приликом бомбардовања из ваздуха које је подносило суботичко становништво НОО или Комисијама за ратну одштету: општинској или среској. Такође нема ни података о последицама бомбардовања за наведени датум .

     

    3.

    Треће бомбардовање Суботице извршено је 28. августа 1944. године. По Дејвису: циљ је био – M/Y (железничке саобраћајнице и објекти),   а учествовао је један авион који је бацио 2,5 тоне бомби.

    О овом бомбардовању има трагова у Изјавама о штети почињеној приликом бомбардовања из ваздуха, односно како гласи пун назив на омоту документа: Исказ о штети почињене 28. августа 1944. године у Суботици услед бомбардовања из ваздуха.   У Извештају је наведено 27 стамбених објеката (приземних, спратних и двоспратних зграда) које су погођене или оштећене у улицама: Царинарска улица, Гавриловићева, Даничићев пут, Мештровићева, Парк Краља Петра, Теретна улица, Трг Војводе Путника. Оштећена је и Задужбина Марије Војнић Тошинице. Као војни или стратешки циљеви могу да се назначе: Управна зграда државне железнице, Државни војни ерар (две зграде), Окружни суд, царинарница (две зграде), фабрика гвозденог намештаја у Гавриловићевој улици.

    У Хронологији немамо податке за овај датум и бомбардовање.

     

    4.

    Четврто бомбардовање Суботице извршено је 29. августа 1944. године. Према наводима из документа Исказ о штети причињена је знатна материјална штета и то пет пута већа од претходног бомбардовања. Оштећено је укупно 136 стамбених објеката (приземних, спратних и двоспратних зграда) у улицама: Књаза Михајла, Остојићевој, Тргу Фра Јесе, у Српској улици, Змај Јовиној, Пеје Добараначког, Караџићевој, Бошка Вујића, Кумановској, на Мајшанском путу, у  Лисинскијевој улици, у Дрварској, Марковићевој, Хрватској, Шарчевићевој, Чиновничкој, Словенској, у Ивана Антуновића и у Жељезничкој улици.

    Оштећен је црквени храм Српске православне цркве Св. Вазнесења Господњег, СПЦО у којој су се налазили парохијски дом и школа, Римокатоличка црква и једноспратна зграда фрањевачког самостана. Двоспратна зграда Подружнице берзе рада и једноспратна зграда јеврејске болнице у улици Ивана Антуновића

    Ни Дејвис ни Хронологија не наводи овај датум нити бомбардовање.

     

    5.

    Пето бомбардовање Суботице извршено је у месецу када је интезитет савезничких бомбардовања циљева у Србији достизао свој максимум. У борбеним мисијама у којима су,  3. септембра 1944. године, учествовали авиони бомбардери типа Б – 17 и  Б – 24,  одређени стратешки циљеви у више градова на стратешкој саобраћајној линији Ниш–Београд–Будимпешта, те на дунавском коридору (мостови, луке, стоваришта горива и војног материјала), поред Будимпеште, Београда, Смедерева, Ковина и Баваништа, гађани су циљеви и у Суботици. По Дејвису: циљ је био – M/Y (железничке саобраћајнице и објекти, те стоваришта горива и другог војног материјала), а учествовао је један авион који је бацио 3 тоне бомби.

    Исказ о штети почињене 3. септембра 1944. године у Суботици услед бомбардовања из ваздуха доноси следеће податке: оштећене су стамбени објекти (шест приземних стамбених зграда) на Коњичком путу .

    У Хронологији немамо податке за овај датум и бомбардовање.

     

    6.

    Шесто бомбардовање Суботице извршено је 5. септембра 1944. године. По Дејвису: циљ је био – M/Y (железничке саобраћајнице и објекти), а учествовао је један авион који је бацио 2,5 тоне бомби. Бомбардовање 5. септембра наводи недвосмислено и Исказ о штети почињеној 5. септембра 1944. године, на чијем списку су непуних стотинак оштећених зграда.

    Недоумицу приликом посматрања наведена два извора ствара забелешка у Хронологији у чијој радној верзији о дејствима америчког ваздухопловства пише да је мисија за дејство бомбардовања планираних циљева била онемогућена због лошег времена и густих облака: „B-24s dispatched to Yugoslavia cannot bomb the target because of fatal cloud cover.” Баш као што смо изразили став у вези бомбардовања бр. 2, ова забелешка не мора ништа да значи поготово што су посаде имале и могућност да у току мисије поступе по сопственој процени.

    Међутим, документ под називом Исказ о штети почињене 5. септембра 1944. године у Суботици услед бомбардовања из ваздуха размагљује сваку недоумицу доносећи прецизне  податке о последицама бомбардовања – рушењима и оштећењима објеката (укупно 97 приземних зграда) у улицама: Цара Лазара, Милоша Обилића, Цветној, Ружиној, Новосадској, као и у улици Југовића.

     

    7.

    Седмо бомбардовање Суботице извршено је 18. септембра 1944. године и том приликом је у летачкој мисији ангажован велики број борбених летелица са циљем да се у што већој мери униште или оштете железничке саобраћајнице и објекти на потезу Београд – Нови Сад – Суботица – Будимпешта (данашњи коридор десет): пруге, железнички мостови, надвожњаци и подвожњаци, железничке и ранжирне станице, складишта стоваришта итд.

    По Дејвису: циљ је био – M/Y (железничке саобраћајнице и објекти), а у нападу на циљеве у Суботици учествовало је 54 авиона који су бацили 162 тоне бомби. По Хронологији у својој радној верзији вођених дејстава америчког ваздухопловства пише: „Fifteenth AF: 463 B-17s and B-24s some with ftr escort, hit Subotica and Szeeged M/Ys and railroad bridges at Novi Sad, Belgrade, Szob,  and Budapest (2). Ово бомбардовање документовано је фотографијом (SC 277. misija 2. Bg) сачињеном из бомбардера непосредно по избаченим бомбама над Суботицом.  Изнад фотографије стоји натпис: Smoke blossoms up after bombs have been dropped on the marshalling yards at Subotica, Yugoslavia, on september 18, 1944 by planes of the 2 nd Bomberdment Group, 20 th Bomberdment Squadron, 15 th Air Force!.”

     

    bomb

    Снимак Суботице у пламену, начињен из „Летеће тврђаве“, коју је посада снимила као документарну фотографију успеха бачених бомби непосредно по извршењу задатка, и која је евидентирана у архиви летачких мисија Групација за стратешко бомбардовање и Групација за тактичка дејства.

     

    Међутим, дошли смо до још једне фотографије америчког авиона Б–24 који је учествовао у истој мисији. Њега је фотографисао неко од посаде суседне летелице, која се, у тренутку фотографисања, налазила изнад, односно на неколико киломерата од  Новог Сада. Снимљени амерички бомбардер типа Б–24 који је био у „јату“, односно летео у формацијском лету, није учествовао у бомбардовању Новог Сада већ у борбеној групи летео према следећој одредници.

    Ово, свакако по обиму највеће а по разарањима и жртвама најстарашније  бомбардовање забележено је и у архивском документу: Исказ о штети почињене 18. септембра 1944. године у Суботици услед бомбардовања из ваздуха, који у 520 објеката наводи оштећења на суботичким објектима (војним, привредним, културним, верским, стамбеним…). Срушени су или оштећени објекти у: Старој, Медулићевој, Корушкој, Плебанијској улици, на Тргу св. Ђурђа, у Матиној, Јукићевој, Масариковој, Петровој улици, у улици Паје Кујунџића, Кумичићевој, у улици Ослобођења, Мразовој, Новој улици, на Даничићевом путу, у Теслиној улици, Парчетићевој, Царинарској, Теретној, Бистричкој, Караџићевој, у улици П. Добановачког, на Београдском путу, у Перчићевој, Сучићевој, Вилсоновој, Шумској, Чурчићевој, Чиновничкој, Марковићевој, Чешкој, Топничкој улици, те у улици Скотуса Виатора, Горичкој, у улици Ђенерала Недића, Сударевићевој, Боговићевој, Личкој, Манојловићевој, у улици VIII пешадијског пука, у Штосовој, Шеноиној, у улици Дунавског артиљеријског пука, Ивана Антуновића, у Влашкој, на Обилићевом венцу, у улици Војводе Путника, Краља Александра, у Перовој, а уништена је и Железничка станица.

    Резултати бомбардовања поклапају се и са цртаном картом „Бачене бомбе из авиона и оштећени блокови зграда у 1944-1945. години“. Карта је рађена на основу рада Комисије за ратну штету, те пријава грађана због  штете претрпљене услед бомардовања. На њој се јасно разазнају бачене и експлодиране бомбе, као и оне што су бачене и остале су неексплодиране. Посматрано са данашњег аспекта, приликом  упоређивања цртане карте и документарне фотографије може се уочити велика прецизност у изради  карте „Бачене бомбе из авиона и оштећени блокови зграда у 1944–1945. години“.  Једина нејасноћа на овој карти је сам наслов, који нас уводи и у 1945. годину,  када извесно није било никаквог бомбардовања Суботице, а ни Србије уопште.

     

     

    ИАСу, Ф. 3 , Картографска збирка бр. 3.2.1.71. Суботица бачене бомбе из авиона и оштећени блокови зграда у години 1944-1945.

     

    Као извор података о овом бомбардовању може да послужи и сачувано сећање Ивана Будимчевића, који се као припадник „Лего“ јединица, налазио на видиковцу торња градске куће ради осматрања града.

    Будимчевић даје потвду масовног учешћа бомбардера груписаних у три борбене јединице које су, поред погођених војних и железничко–путних циљева, нанели велика разарања цивилном становништву. Због оргомне штете и цивилних жртава ово бомбардовање је остало у памћењу највећег броја суграђана.

    С обзиром на текст који се налази на фотографији, као прилог Хронологији, јасно је да 54 авиона и 162 тоне бомби није упућено само на Суботицу већ је распоређено према важности задатка: на Нови Сад, којем је главни циљ био железнички мост преко Дунава,   Београд, Будимпешту.

     

    8.

    Последње Савезничко бомбардовање Суботице, дакле осмо, извршено је 21. септембра 1944. године. Мисија је кренула са аеродрома у Армендоли и главни циљ је био Дебрецин, односно циљеви у том граду. Из летачке мисије на Дебрецин, чије су железничке пруге и пратећи објекти били главни стратешки и тактички  циљеви напада већег броја бомбардера, сазнајемо да се по повратку из групе издвојио један авион типа Б–24, који се „ослободио“ свог терета на железничку пругу, односно ранжирну станицу у Суботици. Такође, у истој мисији је бомбардован и Нови Сад, али као и у свим претходним случајевима извори доносе различите податке.

     

     

    ИАСу, F.176. Збирка радничког покрета, инв. бр. 379. Непосредне последице англоамеричког бомбардовања Суботице септембар 1944. године

     

    По Дејвису: циљ је био – M/Y (железничке комуникације), а учествовао је један авион који је бацио 2 тоне бомби. Хронологија не наводи овај датум нити бомбардовање, јер га није сматрала планским нити успешним,  што не значи да га није ни било. Управо Хронологију демантује Исказ о штети почињене 21. септембра 1944. године у Суботици услед бомбардовања из ваздуха у којем је набројано десет стамбених објекта оштећених том приликом.  Оштећени стамбени објекти налазили су се у улицама: Лошињска, Тук угарнице а није поштеђена ни основна школа у Јурјевској улици.

     

     

    ИАСу, F. 176. Збирка радничког покрета, инв. бр. 387. Непосредне последице англо-америчког бомбардовања Суботице септембар 1944. године

     

    ИАСу, F. 176. Збирка радничког покрета, инв. бр. 420. Непосредне последице англо-америчког бомбардовања Суботице септембар 1944. године

     

    Последице бомбардовања

     

    Ако се након сагледавања података о бомбардовању Суботице подвуче црта, чак ако се и не узму у обзир цивилне жртве којих је било неколико стотина и које су најважније, штета је била огромна. Узрок стравичног биланса је око 150 тона бачених бомби.  Порушени су или оштећени већи или мањи делови читавих улица. Осим војних, тешко су оштећени индустријски и јавни објекти, установе културе, верски објекти. Најважнији циљ бомбардовања у потпуности је остварен – железничко чвориште (рачунајући путничку и теретну станицу), погођено са стотинак бомби, у потпуности је уништено; Суботичка електрична жељезница и трамвај д. д. знатно су оштећени, иако мање по броју уништених трамваја а више по трамвајским трасама, пратећим електричним инсталацијама и опреми.    Управа железница погођена је директно са три бомбе, међутим, железничка плинара (иако гађана са преко тридесет бомби) није доживела директан погодак, већ само делимична оштећења услед великог броја детонација у непосредној близини; Штампарија дирекције државних жељезница (у улици Трг Војводе Путника бр. 2), погођена са десетак бомби, сравњена је са земљом. Оштећене су и Градска плинара, посебно њена мрежа; зграда Окружног суда у чијој непосредној близини су падале бомбе (Даничићева улица), погођене су обе касарне уз пругу, баш као и Официрски дом и Официрска башта. Већа или мања оштећења претрпеле су све зграде са обе стране пруге, тако и фабрика шешира Рот која се налазила са западне стране путничке станице тик уз парк Краља Петра (у улици Ђенерала Миливојевића). Директно је погођена зграда „Лојда“, баш као и електрична централа или шумска управа, са седам бомби. Директно су погођени Српска православна црквена општина у Суботици, односно њен део у чијем простору се налазила: Српска читаоница и Српска државна основна школа Свети Сава,   док је од детонација оштећен храм на чијој су се јужној страни у парамарчад разбили изузетно вредни витражи, те мермерне плоче са именима српских жртава побијених у мађарској револуцији 1948–1849. које је на улазу храма, поводом десетогодишњице уједињења, поставила Српска народна одбрана.   Црква Св. Миховила (фрањевачки самостан) оштећена је од детонација које су одјекнуле тик уз храм и у потпуности сравниле улицу Кнеза Михаила и део Остојићеве. Такође је оштећена и евангелистичка црква и срушено забавиште у непосредној близини. У потпуности су срушене или претрпеле знатна оштећења готово све зграде у Првом кварту (бачено је неколико стотина бомби) који се наслања на железничку пругу на истоку, са северне стране на Корзо, с јужне на Медулићеву улицу и са западне на Сучићеву улицу: улице Дунавског артиљеријског пука, јужни део Вилсонове улице где се под бројем 13. налазила новоизграђена двоспратна погонска зграда Индустрије бомбона Браће Руф. Срушене су стамбене зграде на локалитетима Обилићев венац, улице Шеноина, Штосова, Паје Кујунџића, Влашка, Трг Војводе Путника, Јукићева, Кумичићева, Боговићева, те Улица ослобођења, Масарикова, Мразовићева, Петрова. Многи стамбени објекти у Другом и Трећем кварту ако нису директно погођени или изгорели у ватри, били су више или мање оштећени до те мере да им је једино преостајала већа или мања поправка. Неколико десетина бомби пало је на Седми кварт (улице Милоша Обичића и Цара Лазара), Осми кварт (Змај Јовина, Кумановска, Бошка Вујића). У бомбардовању су оштећене стамбене зграде у Десетом и Једанаестом кварту, међу којима су улице: Теслина, Шантићева, Марије Војнић Тошинице, Гавриловићева, стамбене зграде на Даничићевом путу, потом су бомбе пале око Јеврејске болнице, и Задужбине М. В. Тошинице.

    У Деветом кварту, главни циљеви биле су фабрике, у својој производњи везане за функционисање железничког чворишта, ранжирне и путничке станице,  неопходне за обезбеђивање исправности и функционисање локомотива и вагона у Суботици и шире у региону. Међу њима су били Ферум д. д. фабрика за оправку и ремонт вагона и локомотива (Мајшански пут до Творничке улице), Ливница Ферум а. д. (Мајшански виногради, Ливничка улица 16), Жељезничка плинара (наслоњена на западну страну пруге, северно од главне станице у граду), фабрика штирке и лепила Коп, односно њени објекти. У њој је била смештена окупациона мађарска војска и ускладиштен војни материјал и сировине. На ове циљеве бачено је више десетина бомби које су им нанеле делимична оштећења али их нису уништиле  Неколико бомби пало је у кругу објекта фабрике Коп, од којих је, осим окупационе војске, страдао и сам објекат.  Јужно од фабрике Коп, тик уз пругу (улица Паралелни пут бр. 50), директно је погођена Фабрика за израду буради и друге дрвене робе Храст а. д., баш као и фабрика Викторија која је производила штирку, пудер и декстрин, те фабрика Борош експорт која је производила и извозила за немачку војску џем и мармеладу.

    Бомбе бачене истога дана, или други пут, на ове објекете, или оне које су бачене на фабрику Ферум, нису експлодирале.

    У истом кварту директно је погођена основна школа на Мајшанском путу, те десетине стамбених објектата, воћњака и винограда и др.

    Према непотпуним подацима,  директно је погођено или је претрпело оштећења око 1000 објеката: фабрика, школа, болница, верских храмова, стамбених кућа:

     

    Савезничка (англо-америчка) бомбардовања Суботице

     

    Редни број

    Датум бомбардовања Објеката,

    стамб.зграда

    1              28. августа 1944.              27

    2              29. августа 1944.              136

    3              3. септембар    6

    4              5. септембар    97

    5              18. септембар  520

    6              21. септембар  10

     

    Укупно: 796 објекта

     

     

    Закључак

     

     

    Поред свог основног стратегијског и тактичког циља – уништења главне железничке саобараћајнице и пратеће инфраструктуре на северу Србије, те војних и економских објеката ради онемогућавања извлачења немачке војске и технике из Србије и са Балкана уопште – бомбардовања Суботице су током Другог светског рата, односно крајем лета и почетком јесени 1944. године, имала и своје цивилне жртве и оставила су за собом разорени град.

    Низом повезаних бомбардовања градова, или циљева Југославије, односно Србији, велике силе, САД, Велика Британија и СССР-а желеле су да координирају своја дејства на Балкану против главног непријатеља фашистичке Немачке, али и њених сателита Мађарске, Румуније, Бугарске, Хрватске. Бомбардовање је, у првом реду, имало за циљ да онемогући извлачење немачке војне силе дуж вардарско-моравске комуникацијске трасе и њено пребацивање на западни или источни фронт. У исто време и да олакша продор СССР-а на Балкан и Србију. Такође, посредно и да појача утицај и учвршћивање НОВЈ у Србији.

    Један од најчешће бомбардованих градова окупиране Србије била је Суботица. Град је Савезничка авијација бомбардовала током лета и јесени 1944. године. Бомбардовања Суботице, иако су имала за циљ саобраћајне правце, односно железничко чворише и војне објекте, изазвала су и страдање цивилног становништва, рушење и разарање стамбених зграда, јавних и индустријских објеката, школа, болница. Укупно је срушено или оштећено око хиљаду објеката. Материјална штета била је огромна и никада није надокнађена.

     

     

    ÖSSZEFOGLALÓ

    Hozzájárulás Jugoszlávia, Szerbia bombázás történetéhez a második világháború alatt – levéltári anyagok és források

     

    Szabadka bombázása a második világháború alatt, illetve 1944 nyаrának végén és kora ősszel súlyos emberi áldozatokat követelt és a város egy részének megsemmisülését hozta, az elsődleges stratégiai és taktikai cél – Észak-Szerbia fő vasúti közlekedési hálózatának, katonai és gazdasági struktúrájának megsemmisítése, a Szerbiában és a Balkánon állomásozó német hadsereg és hadifelszerelés visszavonásának megakadályozása – mellett. A jugoszláv, illetve szerbiai városok és a közlekedési hálózat elleni összefüggő bombázásokkal, a nagyhatalmak – az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió – tevékenységüket összehangolták a Balkánon, a fő ellenség – a fasiszta Németország és a csatlakozó Magyarország, Románia, Bulgária és Horvátország – ellen.A bombázásnak, mindenekelőtt, az volt a célja hogy megakadályozza a német katonai erők kimentését, a Vardar-Morava közlekedési útvonalon és az átszervezésüket a nyugati és a keleti frontra. Ugyanakkor, hogy megkönnyítse a Szovjetunió áttörését a Balkánra és Szerbiába valamint, hogy közvetve növelje a Jugoszláv Felszabadítási Hadsereg befolyását és erejét Szerbiában. A munkához forrásul a következő bizottságok által összegyűjtött anyagokat használtam fel, melyek a szabadkai levéltárában találhatóak: Szabadkai Háborús Kárfelmérő Bizottság (1945-1946); Szabadka Járási Kárfelmérő Bizottság (1945-1946); A Szabadka Városi és Járási Kárfelmérő Bizottság (1946-1947); Szabadka Város Népi Bizottsága (1944-1955); Szabadka Város Népi Bizottság I Osztálya; (1944-1955). Továbbá fellelhető Szabadka Város Kártérítési Bizottságának kéziratos térképe is, amelyen bejelölték a városra ledobott felrobbant és fel nem robbant bombák helyeit és a bombázás időpontjait, valamint a város megsemmisült részeit a hét angolszász bombázás alatt. Ezenkívül fényképek, melyek bemutatják a bombázás közvetlen következményeit. A hazai források mellet, különleges figyelmet érdemelnek a külföldi források, elsősorban a bombázásban közvetlenül résztvevő amerikai repülőszázadi honlapokon közzétett anyagok. Ezek között vannak olyan fényképek is, amelyeket a repülőgép legénysége a bombázási küldetések előtt és alatt készítet.

     

    Превод на мађарски језик Никола Сегеди

     

     

    ZUSAMMENFASSUNG

    Allianz-Bombardierung der Stadt Subotica im Jahre 1944

     

     

    Die Bombardierung von Subotica während des zweiten Weltkrieges, das heisst am Ende des Sommers und Anfang des Herbstes 1944., verursachte nicht nur die Zerstörung von wesentlichen strategischen Zielpunkten (die Haupt-Eisenbahnstrecke am Norden Serbiens mit der ganzen Infrastruktur und den Militär- und Wirtschaftsgebäuden), sondern forderte auch grosse zivile Opfer. Die Grossmächte – USA, Grossbritannien und SSSR hatten in koordinierter Aktion Städte und andere Ziele in Jugoslawien, Serbien bombardiert um ihre Aktion gegen den gemeinsamen Feind am Balkan – den faschistischen Deutschland und seine Satelliten Ungarn, Rumänien, Bulgarien und Craotien zu koordinieren. Der Zweck der Bombardierung war, vor allem, wie die Versetzung der deutschen Militärkräften auf die östliche Front zu verhindern und die Eindringung von SSSR auf den Balkan und in Serbien zu ermöglichen, als auch die Stärkung des Einflusses der Volksarmee in Serbien zu unterstützen. Eine der am häufigst bombardierten Städten war die Stadt Subotica. Die Bombardierungen haben neben den vorgesehenen Zielpunkten viel Zivilopfer gefordert und viele zivile  und Wohnobjekte geschädigt. Es sind cca. tausend Gebäuden zerstört. Der enorme materielle Schaden wurde nie rückerstattet

 

Korhecz Papp Zsuzsanna, fő  restaurator, A szabadkai régi városháza történelmi arcképcsarnokának restaurálása

Az „Idő arcai”, a szabadkai Városi Múzeum portrégyűjteményét bemutató időszakos ( 2010 áprilisa-2011 áprilisa ) tárlaton -melynek szerzője Ninkov K. Olga művészettörténésznő-, megtekinthető az a szabadkai régi városháza tanácstermét díszítő hat reprezenatív portré is, melyeket 1908 óta először láthat így együtt a nagyközönség. Több mint 100 esztendeje annak, hogy a lebontásra kerülő klasszicista stílusú, 1828-ban épült régi városháza tanácsterméből egy raktárba szállították e történelmi arcképcsarnokot, mivel az új, szecessziós városháza dísztermében üvegablakokon jelennek meg a magyar történelem nagyjai. Róth Miksa híres budapesti műhelyében örökítették meg őket. Ezen írás a képek és díszkereteik keletkezésének körülményeiről, későbbi hányattatott sorsukról, valamint az elvégzett restaurálási munkákról számol be.

A magyarországi vidéki városokra jellemzően a szabadkai honatyák is tanácstermükben a haza nagyjait örökíttették meg, hasonló kvalitású mesterekkel, hasonló méretekben, egy-két személyi különbséggel, mint pl. Hódmezővásárhelyen. Deák Ferencnek (270×180 cm, lelt.sz. Y 1005, j.j.l.) ,,A haza bölcsé”-nek párjaként Jakobey Károly elsőként, szintén 1862-ben megfestette Széchenyi István portréját (270×180 cm, lelt.sz. Y 1006, j.b.l.), ezt követte a bécsi Stefan Lemmermayer Ferenc József-ábrázolása (270×190 cm, lelt.sz. Y 106, j.n.) szintén 1862-ben, majd Than Mór Mária Terézia-festménye (272×193 cm, lelt.sz. Y 1002, j.j.k.)1880-ban. A sort Szimai Antal Kossuth Lajos (265×175 cm, lelt.sz. Y 1003, j.j.l.)- és II.Rákóczi Ferenc-arcképe (260×175 cm, lelt.sz. Y 1004, j.j.l.) zárja 1904-ben és 1907-ben.[1] Hasonló sorsot éltek meg e vászonra festett olajfestmények, a nagyközönség szeme elől elzárva, először a Városháza raktárában, majd a Múzeum raktárában vártak a jobb időkre.

E történelmi arcképcsarnok előzményeként, valószínűleg kötelező érvénnyel szerezte be Szabadka városa 1850-ben az első Ferenc József császárt ábrázoló uralkodóportréját Marastoni Jakab (1804-1860)[2] festőművésztől 100 pengőért. E kép sajnos elkallódott.[3]

A császárt ábrázoló alkotáson kívül – melyet összetekertek –, a többi kép kisebb sérüléssel vészelte át az elmúlt évszázadot. Nem úgy a hatalmas, aranyozott, faragott vagy sajtolt mintákkal ékesített díszkeretek. Tárolásuk, szállításuk is nagy nehézséget okozott, s ezért sajnos kettő már nincs meg -Széchenyié és a császáré-, amelyek viszont megmaradtak, igen rossz állapotban voltak. E hozzáállás valójában leginkább annak a múltbéli téves művészettörténészi szemléletmódnak tulajdonítható, mely szerint a díszkeretek a polgári világ csökevényei, és díszeik elvonják a figyelmet a kép festészeti értékeiről.

S ez nem egyedi jelenség, számos nemzetközi nagyhírű gyűjteményben volt mostoha sorsuk a díszkereteknek, s csak az 1970-es történt e hozzáállásban változás. Azóta több helyen is külön leltárba vették őket, s megkülönböztető figyelemmel viszonyultak hozzájuk.[4] Sok jelentős múzeumról tudunk, amelyben egyetlen kiállított kép sem az eredetileg ahhoz tartozó keretben van. Számos keretet megvágtak, kiegészítettek, többször átalakítottak, nem egyszer profiljaikat is megváltoztatták, vagy lemaratták, stb. A keretek olyan bútordarabok, amelyek a képek körüli szolgálatuk következtében gyorsabban használódtak el, mint maguk a képek.[5] A szabadkai arcképcsarnok keretei szolgálata 100 évig szünetelt, viszont rossz raktározási körülményeik miatt mentek tönkre.

Valójában a díszkeretek – amelyek sokszor iparművészeti remekek – kiemelik a festményeket, s a reprezentatív portrék esetében még előkelőbbé teszik őket. Jakobey K.: ,,Szükséges egy tanács-terembeni arczképen a mellékletek aplicálása, a mi a kép hatását módnélkül neveli.” A díszkeretkészítés egyidős az európai táblaképpel, s a világon sehol sem váltak oly színvonalon a művészi megformálás tárgyává, mint az európai kultúrában, szobrászi eszközökkel megformázott kifejezési eszközeik önálló életre keltek. A keretkészítést már 18.században szakosodott iparosok végezték, készítőik műhelyekben alkalmazott névtelen kézművesek voltak. Ma már elvétve találni egyedi darabot készítő leleményes mestert, helyüket átvették a tömeggyártás termékei, melyet a keretezők csak méretre vágnak.[6]

Az elmúlt években a Kossuth- és Deák-bicentenáriumra, valamint a Rákóczi-évfordulóra készülve a festményeket és a kereteket restauráltam, s rövid ideig e portrék megtekinthetőek voltak a múzeum korábbi helyén, a vároházán lévő, mára már lebontott állandó kiállítás folyosóján.

 

A Széchenyi és Deák portrék

A Bach-korszak elmúltával, az 1860-as Októberi Diplomával, az ún. csonka alkotmány meghozatalával enyhül a császár és a Magyarország közti fagyos viszony, s a tanácstermekbe sorra odakerülnek a Deákot és a nagy hazafiakat, uralkodókat ábrázoló reprezentatív portrék: Zalaegerszegre, Szombathelyre, Makóra, Kecskemétre. A szabadkai tanácsnokok Széchenyi elhunyta kapcsán határoznak először a rendelésről: ,,egy élethű arcképe olajfestményben – az ülési terem részére megszereztessék”. Vojnits Lukács országgyűlési képviselő javaslatára a Deák-portré, Vojnits Gábor javaslatára a Széchenyi-portré elkészítésével a kúlai születésű Jakobey Károly[7] (1826—1891) pesti ,,académiai festészt’’ kérik fel. [1] Jakobey az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat alapító tagja, valamint az Első Magyar Festészeti Akadémia alapítójának, Marastoni Jakabnak a tanítványa volt, majd a bécsi akadémiát fejezte be, oltár- és arcképeket festett. Tanulótársai és barátai: Lotz Károly és Zichy Mihály később szintén lefestették Deákot. Megbízatását emellett bizonyosan bácskai származásának és kapcsolatainak köszönheti. Szabadka és Jakobey között négy levélváltásra került sor  – szerencsére e leveleket a Történelmi Levéltár megőrizte –, ezekből kitűnik, hogy Mukits János polgármester személyesen is meglátogatta a művészt pesti műtermében. Valószínűleg akkor beszélték meg, hogy a város kívánságára a Magyar Tudományos Akadémia számára Franz von Amerling által festett, álló Széchenyi-portré után készüljön a kép, Deákról pedig ennek pandantjaként, fotográfiáról. ,,Az akadémia titkára megengedte nekem ott a színhelyen Széchenyi arczképét lemásolni. Simonyi Antal photographus bírja Deák Ferencz arczképét, az arcz majdnem másfél czollnyi (kb. 4 cm ) nagyságban van, tökéletes photographia … de levan tiltva, de collégám volt szives megigérni- ügyem mulhatatlansága tekintetéből, azon arczképek titokbani használatát…”  Természetesen a leghíresebb művészeknek modellt ült Deák (Barabás Miklós 1841, Franc Eybl 1842, Székely Bertalan 1869), ezt azonban nem érhette el mindenki, mert azt el kell mondani, hogy Deákot a kor minden magyar művésze, de számos osztrák is – a legkisebbtől a legnagyobbig –  minden formátumban (mellkép, térdkép, ülő és álló alak, csoportportré, allegorizáló jelenetek stb.) megjelenítette (rajzon, sokszorosított grafikán, festményen, falképen), s a nagy többség fénykép vagy más ábrázolás után dolgozhatott.[8] A méreteket is valós példákon megmutathatta Mukits polgármesternek a művész, minden lehetőségre, ülő portréra is kitérve – Deák akkorra már kialakult ábrázolási formáin (Barabás, Eybl) terebélyes termete miatt a karosszékben ülő képmások dominálnak. Végül a legnagyobb méret (8 láb 6 coll magas és 5 láb 8 coll széles = 270×180 cm) mellett döntöttek. Azonos méretben készült el a Széchenyi portré, amely az eredetitől abban különbözik, hogy a hátterébe Jakobey  megfestette a Lánchidat.

Jakobey ügyességét dicséri a színhasználat és a kompozíció, hisz szinte észrevehetetlenné tette Deák kövérségét. Kontraposztban, bal kezét iratcsomón nyugtatva áll a nagy honfi. A mindennapi fekete ruhájáról a gazdagon faragott karosszék és asztal, valamint a bravúrosan megfestett drapéria elvonja a figyelmet, de elsősorban a mély lelki tartalmakat tükröző remekül megjelenített fej az, ami magához vonzza a tekintetet. A hagyományos reprezentatív portré kellékeit felvonultató festmény történetéről legbeszédesebben Jakobey levele szól, de nemcsak a képről, hanem a korabeli emberi, közlekedési viszonyokról is színesen mesél.

,,Tekintetes Tanácsnok úr, igen tisztelt uram

Annak, hogy Deák Ferecz arczképe festésével ennyire elkéstem, nem csupán magam, de Simonyi a fényképész is oka, ki mindég hitegetett egy jó és nagy formátumú photograf arczképpel, s mind hiába míg nem a mult hó közepén kéz alatt titokban jutottam egyhez, mely szerént valahára Isten segítségével megcsináltam az arczképet, rég készen lehettem volna, mert csak a fej volt készületlen, s csupán ez ígéret tartóztatott vissza;  – na de most már bocsánatot is kérek, hogy ily pontatlan vagyok e képpel, ez nem fog többé megtörténni soha, ünnepélyesen fogadom azt.

Ma, az az sept. 2-kán adtuk fel a gőzhajói hivatalban, 4-kén bizonyosan Baján lehet a kép, úgy hogy 5-kén a vitel comissió, mellyet oda rendelni máltóztatik bizton viheti Szabadka felé, rendeltetése helyére.

Ha poros, vagy fűrész poros lenne a kép, nedves szivaccsal tessen letisztíttattni, és aztán újra (habbavert czukros, pár csepp spiritus-sal vegyített tojásfehérjével) spongyával bévonatni, hogy a szín frisseség megtérjen, s hogy fótos ne legyen…. Jövő tavasszal egy oltárképet viendek le Arany Almásra, ez alkalmat használva Szabadkára berándulok, tiszteletemet teendem Tekintetes úrnál.- ekkor majd a képeket firneisszal be is fogom vonni, hogy tartósabbak legyenek.”[9] Megszakítva a levelet a kép restaurátoraként hozzáfűzném, hogy az ígéretét betartotta a művész, mert a régi, megsárgult, lakkréteget én távolítottam el a festményekről 2003-ban, hogy színeik az eredeti erővel ragyogjanak. A restaurálás utolsó lépése is az új, a régivel megegyező dammár lakkból készült lakkréteg felvitele, mely megvédi a festményt. Ezt megelőzően azonban esztétikailag kellett helyreállítani a Deák portrét. A raktárról raktárra szállítgatás közben az elmúlt évszázad folyamán több helyen is mechanikailag megsérült – kihasadt a kettős szálú ún. panama szövésű hordozó vászon. E szakadásokat kellett szakszerűen élbe ragasztani és a lepergett gyári krétaalapozást és a pigmentréteget rekonstruálni a firniszelés előtt. A helyenkénti feltáskásodott felületeket fixáltam zselatin aláinjektálásával.

A 18 cm széles fenyőfa díszkeretnél -mely bronzolással és a peremen és a sarkoknál, valamint a mintás szalagoknál aranyozással volt fémszínezve-, viszont egy töredékes sarokdíszről kellett rekonstruálni a három másikat. E díszkeret jellemző példája a 19.században tömegtermeléssel előállított neobarokk kereteknek, melynél a díszeket már sajtolták. A barokk korban is használatos, de már a 15. században is ismert és csak a 19. és 20.században igazán elterjedt bronzpor és metállap (rézlap) felhasználásával készült az így, az aranyfüstnél jóval olcsóbb fémszínezés. [10] Az aranyfüst valódi aranylap, amelyt különleges technikával visznek fel-illesztanek az aranyozandó felületre, s amely módszer nagy szakértelmet igényel, jóval nagyobbat, mint a bronzpor és metál használata. Teljesen más a megjelenésük is.[11] A Deák kép kereténél is e kétféle felület, a csillogó valódi aranyozás és a sütét, mattnak ható bronzolás kkiemeli egymást. Az enyves krétából sajtolt töredékes sarokdísz negatívját plasztelinnel készítettem el, s a helyi keretező mester néhai Francer Istvánsegítségével, a dúcával sajtolt levelekkel egészítettem ki a rekonstruálandó díszeket. A nagy ütésnyomokat ki kellett tömíteni a kitört fa részeket újjal pótolni, s végül újraaranyozni lappal és porral a keretet.

Jakobey levelét folytatva az anyagi vonatkozások kerülnek előtérbe, melyek mind inkább megkeserítik a 60-as évektől Jakobey Károly életét, akinek az ilyen reprezentatív megrendelések nagy előnyt jelentettek, hisz akkoriban egy tanár keresete évi 400 ft körüli volt. ,,A két arczkép mint tudni méltóztatik, öszv: 600 ft oszt. ért, lőn határozva 600 ft, a rámák – 240 ft, a bépakkolás: 16,16, az az 872 ft. 300 ft-ot felvettem, marad fizetendő 572 ft. … Ezek után magamat pártfogásába ajánlva maradok Tekintetes Tanácsnok úrnak mély tisztelettel alázatos szolgája Jakobey Károly académiai festész. E öszveget, kérném alázattal, ha sept.10-ig méltóztatnék nekem megküldeni, igen lekötelez Tekintetes úr vele.” A tartozást nem siettek kiegyenlíteni, ezért Jakobey még egy könyörgő levelet küld a városnak, benne a sokat mondó indok: ,,Gróf Regendorf házánál várnak reám, végre megszakad a türelmük, s visszautasítják szerénytelen viseletem miatt az egész megbizatási ügyemet; borzasztó helyzet ez, – kinálkozik a pompás kereset, s én nem tudom ezt exequálni, ott hol oly barátságosan hívnak, s kezeim kötve ez átkozott pénz miatt. – később már mindennek vége, mert akkor protectorom a barátaival elutazik, s többé nem jön vissza e jó kedvező alkalom: akkor ignorálni fognak helytelen bánásmódomért. – A télre való keresetem akkor megbukott.”[12]

 

A Ferenc József portré

2002-ben restauráltam Stefan? Lemmermayer[13] bécsi művész reprezentatív Ferenc József-portréját, amely 1862-ben készült a régi, klasszicista stílusú szabadkai városháza díszterme számára, 270×190 cm-es méretben. A város Leo Oblath könyv- és műkereskedő közvetítésével 450 forintért vette meg a festményt és keretét. Valószínűleg rendelet írta elő az uralkodóportré meglétét, a Deákról és Széchenyiről készült képeket viszont személyes felbuzdulásból rendelték a szabadkai honatyák, mint később a Mária Terézia-festményt is. Semmiképpen sem lehetett kisebb méretű, mint a fenti honatyák ábrázolása. ,,A császár őfelsége arcképe 250 Ft, az aranyráma 80 Ft, korona és királyi pálca a rámára 33 F (elkallódtak a díszkerettel együtt), 10% üzleti haszon 36 Ft, láda és elpakoltatás 31 Ft, vitelbér Bécsből Szabadkára 20 Ft ”– áll a számlán.[14] Bajáig valószínűleg hajón hozatták a képet, majd onnan kocsival, mint Jakobey képeit. A számlán egy korabeli városi hivatalnok olvashatatlan aláírásával egy megjegyzés is áll: ,,alku útján rendeltem.” Az épület lebontását követően félretették, majd később a vakkeretéről leszedve, minden alátámasztás nélkül, feltekerve raktárakban hányódott. Vakkerete és oromdíszes aranyozott díszkerete is elkallódott.

A portré Ferenc József (1830—1916) osztrák császárt, magyar királyt ábrázolja egy oszlopos, diadalíves, teraszos, félig nyitott helyiségben, ahonnan lankás tájra látni. Az egyik kannelúrás oszlopra zöld drapéria tekeredik. Az uralkodó jobb kezében kesztyűt tartva rokokó asztalra támaszkodik, melyen kócsagtollas, osztrák címeres, aranyzsinórozású, prémszegélyes vörös süveg és egy vörös bársonypárnán a magyar koronázási ékszerek fekszenek. (Az uralkodót 1867-ben, a kiegyezéskor koronázzák meg, addig koronázatlanul uralkodott Magyarországon.) A császár piros színű, magyaros, aranyzsinóros katonai egyenruhában (dolmány és szűk nadrág), kontraposztban áll, nyakában az aranygyapjas rend jelvényével, mellén érdemrendekkel -közöttük a legfelső a Mária Terézia-rend nagykeresztje, ferdén mellette a Magyar Királyi Szent István-rend nagykeresztjének csillaga, legalul a Lipót-rend nagykeresztjének csillaga-, keresztben osztrák[15] nemzeti színű szalaggal. Vállán panyókára vetve világoskék, aranyzsinóros huszármente, bal kezében kard, oldalán térdmagasságban lógó piros tarsollyal. Mellette faragott magyar címerrel ékesített karosszék.

A kép hordozója gyári szövésű és alapozású egy darabból szőtt lenvászon, a húzószélekkel együtt kb. 210 cm széles, szálsűrűsége 12 lánc- és 14 vetülékfonál négyzetcentiméterenként. A vászon és húzószélei szakadozottak, a szövet meggyengült, némely helyen átlátszik, leginkább a kép közepén, itt tört meg legtöbbször a hordozó. A rossz szokások szerint festett felével befelé tekerték fel a képet, mindenféle támaszték nélkül, ezért hosszanti repedések és a jellemző, amorf kipergések keletkeztek rajta. A teljes felület pergett. Természetesen a középső sávban -ahol összehajtották a feltekert képet-, voltak a legnagyobbak a hiányok. Az eredeti keresztmerevítős vakkeret a hátoldalon kirajzolódott. Az eredeti lakkréteg szintén elöregedett, oxidálódott, megsárgult és a kép hát- és festett oldalát is jelentős szennyeződésréteg fedte. A kép levédését követően, hordozó hasadásait élberagasztottam, szálai pótoltam a hátoldalról, majd a konzerválást követően eltávolítottam a levédést és letisztítottam a képet. Az alapozás rekonstrukcióját követően az esztétikai helyreállítást is elvégeztem, majd egy védőlakkréteget vittem fel. A kiállításra egy szerény díszkeret kapott, mivel a ma gyártott lécek szabványméretei (3m) nem tették lehetővé szélesebb keret ráapplikálását az ilyen méretű festményre.

 

A Mária Terézia portré

Szabadka  szabad királyi várossá való kikiáltásának 100. évfordulóján, 1879. szeptember elsején a városi közgyűlés Dr. Pertits József  képviselő javaslatára megrendeli Mária Terézia életnagyságú arcképét a tanácsterem részére. Czorda Bódog legfőbb ítélőszéki bíró közreműködésével megegyeznek az óbecsei születésű, Pesten élő Than Mórral ( 1828-1899), aki 800 forintért vállalja, hogy megfesti az uralkodónőt „magyaros ( nem fekete) öltözékben”.  Than (Apáti) Mór pesti jogi tanulmányai mellett Barabás Miklósnál, majd a bécsi akadémián és Karl Rahl magániskolájában, valamint Párizsban és később Olaszországban képezte magát.  A magyar történeti festészet egyik legnagyobb alakja, emellett mitológiai jeleneteket, számos arc- és oltárképet készített. [16] A képet, miután a Műcsarnokban kiállították, 1881 januárjában szállították le.

A mű valószínűleg barokk előkép, talán M.Maytens (1696-1770) bécsi portréfestő Mária Terézia (1716-1780) alkotása alapján készülhetett, annak lendülete nélkül, de díszes környzetének minden kellékével. A császárnő méltóságteljesen áll egy gazdagon faragott és aranyozott MT monogramos asztal és karosszék között, márványoszlopos teremben, ahonnan a félrevont sötétvörös bársonyfügőny mögött felhős ég tűnik föl. Hófehér brokátmintás selyem ráncolt aljat és drágakövekkel fűzött derekat visel, derekán négysoros igazgyöngysor csüng. Ingének sűrűn ráncolt csipkeujját gyöngysorok buggyosítják. Csipkekötényét is drágaköves aranyhímzés ékesíti. Csipkefátylát gyémántos diadém tartja. Fején fehér rokokó paróka. Jobb válláról hermelinbéléses vörös bársonypalást omlik le, melyet bal kézzel fog fel. A jobb kezében lévő jogarral az asztalra támaszkodik, melyen vörös bársonypárnán a Szent Korna, az országalma és az osztrák császári korona.

A festmény mindig része volt a Városi Múzeum állandó kiállításainak, annak megalakulásától, 1948-tól, a Reichl palotában és a Városházán is. Az 1970-es évek elején letisztították és a kép hordozóján keletkezett négy kisebb lyukacskát befoltozták, a hátoldalon enyvvel festménykockákat ragasztottak fel, ezek formája a festett oldalon is kirajzolódik. E beavatkozásokról semmilyen dokumentáció nem készült. Valószínűleg akkoriban fosztották meg díszkeretétől is. Az akkor felvitt, de 30 év alatt megsárgult lakkréteget 2004-ben távolítottam el, s ekkor vált láthatóvá, hogy a császárnő dekoltázsát túltisztították, a finom bőrszínű lazúrt rekonstruálni kellett. A díszkeret állapota egy csőtörés alkalmával pecsételődött meg. A 20 cm széles fenyőfa hordozójú, krétaalapozású, horonyában sajtolt akantuszleveles díszítésű, sarkaiban ékekkel összeilleszthető díszkeret szinte minden egyes darabja meglazult. A sajtolt levéldíszítésnek szinte a fele lemosódott. A keret restaurálásában a ma már kihalófélben lévő hagyományos díszkeretkészítési technikákkal éltem. Elsőként a mechanikailag sérült fa részeket ragasztottam meg vízálló szintetikus ragasztóval, majd a vizes tisztítás után az egész díszkeretet átitattam 30 %-os bőrenyvvel, a deformálódott-felkagylósodott díszeket lehetőség szerint visszapréseltem, rögzítettem. A perem szalagdísze szinte teljesen megsemmisült, félkörösre gyalult léccel helyettesítettem. A sérült részekre krétaalapozást vittem fel, melyet szintbecsiszoltam. A meglévő mintákról negatívot vettem, majd meleg enyves krétamasszát belepréselve elkészítettem a pozitívot, amit enyvvel a lealapozott hordozóhoz ragasztottam. A sellakkos szigetelést követően metállal újraaranyoztam, majd higított művészolajfestékkel bepatináztam, s végül lakkozással levédtem a felületet.

 

A Kossuth portré

1903 márciusában, a nagy honfiú születésének 100. évfordulóján a Kossuth-kép megfestésével kapcsolatban tanácsi döntés születik, Kovásznai Kovács István és Lőschinger Béla pályázók mellett Bólits József tanácsnok javaslatára a szabadkai születésű Szirmai Antalt (1860—1927) bízzák meg 2400 korona tiszteletdíjért az egész alakos kép megfestésével. Szirmai Budapesten, Münchenben és Párizsban tanult, történelmi és vallási jeleneteket, életképeket, portrékat és tájképeket, valamint templomi freskókat készített vidéken (pl. Szabadkán, Hódságon, Versecen) és a székvárosban egyaránt.[17] Szirmai Antal budapesti műtermében azonnal hozzáfog a kép megfestéséhez. 1904 augusztusában érkezik Szabadkára a műve, díszkeretben. A művész előzőleg a majdan létesítendő Városi Múzeumnak ajándékozta nagyméretű Választás a korona és kard között c. történelmi kompozícióját, amely a Nemzeti Szalon kiállításán volt látható, s felajánlotta hathatós segítségét a kultúrintézménynek.

Néhány szó magáról e kiváló reprezentatív portréról: Kossuth Lajos (1802—1894) egy kissé idealizálva,  fiatalon, erejének teljében jelenik meg, életrajzilag hiteles, ügyvédi dolgozószobára utaló környezetben: íróasztal, törvénykönyvek, papír, toll. Kossuth fekete tükörposztóból készült, zsinórozással díszített, vörös selyembélésű, kigombolt atillát visel, alatta fekete zsinórozott mellényt, ingének széles, kigombolt gallérja kihajtva, nyakában csokorra kötött fekete selyemnyakkendő. A szokásokkal ellentétben a selyemtrikó nadrág helyett nyugati pantallót visel, mert Szirmainak a Bíró Károly polgármesterhez írt levele szerint ,,Sohasem viselt magyaros nadrágot. Úgynevezett péklába volt, vagy másképp iksz lába és nagyon rosszul festett ilyen lábakkal szűk magyar nadrágban.”[18] A Kossuth-ábrázolásokkal kapcsolatos helyzet (a reformkor és a forradalom idején grafikák készültek róla, a szabadságharc leverése után tilos volt az ábrázolása) csak halála után változik meg, a millennium, valamint a 48-as forradalom 50. évfordulója méltó megünneplésének időszakában, ennek köszönhetően rendelnek a hivatalos szervek Magyarország-szerte Kossuth-ábrázolásokat. Így tett Szabadka városa is. Arcvomásai megfestéséhez valószínűleg korabeli fényképet vagy grafikát használt fel a festő, a legnagyobb hasonlóságot Barabás Miklós 1847-es rajzával mutatja a mű.

A festmény jó állapotban volt, csak az oxidálódott lakk- és szennyeződésréteget kellett eltávolítani és kisebb karcolásokat kiegészíteni.

E keret ún. blondel típusú (sarokdíszes, hullámzó peremű), eredetileg faragott keményfa nyomódúcokkal sajtolt mintákkal díszített és valódi aranylapokkal aranyozott (fényes és matt részek váltakozásával: matt alapon a virágok, a belső keretbetét, a kagylók, a levelek-csúcsdíszek voltak felpolírozva) 25 cm széles, 18 cm vastag díszkeret.

A díszkeret hordozója fenyőfa, mérete 3,2×2,1 m, melyet a sarki és középső díszeknél áttörtek. A letört farészeket (6 db sarok és a középső ív hiányzott) hozzáfaragott, csavarokkal és ragasztóval felerősített kiegészítésekkel pótoltuk. A krétaalapozás is sok helyen lepergett és leütődött. A díszkeretet, mivel szétszedni nem tudták, ezért szétverték. A legnagyobb károkat az enyves krétamasszából gyúrt és sajtolt díszek szenvedték, nagy részük a mechanikai sérülések és az ázás következtében leesett, a külső gyöngysor 70%-a hiányzott. A további rongálódás és pergés elkerülése végett 30% -os enyvoldattal itattam át az egész keretet. A tisztítás után, amelyen a lerakódott szennyréteg eltávolítását értem, az alapozás hiányait egészítettem ki 7%-os nyúlenyv kötőanyagú hegyi krétás alapozómassza melegen történő felvitelével. Az összecsiszolás után a virágot, kagylót, csigavonalat ábrázoló díszekről vettem modellgyurmával mintát, és e negatív segítségével kiöntöttem gipszből a hiányzó elemeket, vagy meleg enyves krétamasszát belepréselve készítettem el a hiányzó mintákat. A csúcsdíszek egyike sem volt meg, egy csúcson lehetett a meglevő töredékek alapján rekonstruálni a 35 cm hosszú díszt. Kis kiegészítő díszeket mai nyomóformák felhasználásával készítettem. A faanyag szerencsére nem szenvedett rovarkárokat, a vandál módon széttört sarkokat azonban többé nem lehetett szétszerelhetővé rekonstruálni. Az összeépített, összeragasztott díszkeret sarkait a hátsó oldalán fémsarkak felcsavarozásával erősítettük meg. A kiegészítések elkészítése és felragasztása, az illesztési hányok kitöltése, majd az egyenetlenségek lecsiszolása után a teljes felületet leszigeteltem sellakkal, majd mixtionos olajaranyozással, metállapokkal learanyoztam. Mintegy 200 db lapra volt szükség. A száradás után híg olajos patinát vittem fel, majd visszatöröltem a felületet. A száradás után nitrolakk sprayjel vittem fel egy fényes áttetsző védőréteget.díszkeretének restaurálását 2002-ben végeztem.

 

A Rákóczi portré

Szabadka városa 1907-ben megbízta Szirmai Antalt II. Rákóczi Ferenc arcképének elkészítésével, melyet valószínűlega fejedelem hanvainak 1906-os hazahozatala és az akörüli ünnepségek hatására kezdeményeztek a honatyák. Az év szeptemberében meg is érkezett a kép, s a tanácsteremben került elhelyezésre. A helyi sajtó a képviselők elégedetlenségéről tudósít, miszerint „a kép rossz”[19] olvassuk értetlenül. No, nem sokáig kellett erőt venniük ellenszenvükön, a tanácstermet a régi városházával 1908-ban kiűrítik, lebontják.

  1. Rákóczi Ferenc portréja színes, lendületes, méltó párját képezi a Kossuth portrénak. Mányoki Ádám (1673-1757) közismert, 1712-ben a fejedelem lengyelországi számkivetettségének idején készült portréját használta fel a portré elkészítésénez Szirmai. A fejedelem aranyhímzéses kék huszáruniformisban áll, sárga csizmában, mellén piros selyemszalagon az aranygyapjas rend jelvénye csüng, fején drágakövekkel ékes forgójú, széles prémszegélyes süveg. Vállán csak az uralkodókat megillető hermelinbéléses bársonypalást. Bal karját drágaköves díszkardjának markolatán nyugtatja, a jobbjában jogart tart. A helyiség falán a családi címer, a háttérben zöld brokáttal bevont karosszék , a félrevont zöld bársonyfüggöny mögött huszárok vágtatnak csatára. A festmény egy ún frissítésen esett át 2009-ben, letisztítottam a szennyeződésréteget, majd egy új védőréteget vittem fel.

Díszkerete az egyetlen a megőrzött négy díszkeret közül, mely a hagyományos barokk keretkészítési technikákat alkalmazza, s nem azoknak a 19.században elterjedt olcsó kivitelezésű változatát, mely a formákat gépiesített módon, sajtolással kivitelezte. A Rákóczi kép kerete 20 cm széles, fából faragott, húsos, akantuszleveles, kifelé ereszkedő széles horonyba kifutó formájú, kréta alapozású, olajaranyozású műremek. Társaival ellentétben, épp hagyományos készítéstechnikájának köszönhetően jobb állapotban volt, mint a többi. A rárakódott szennyeződésréteg, s kisebb mechanikai sérülések károsították. A tisztítást követően enyvvel itattam át a pergő felületeket, majd melegen, zselatinos alapozóval pótoltam a felületi hiányokat, amit száradás után szintbehoztam, majd szigetelés után a teljes felületet műgyanta bevonattal védtem le, s bronzporral retusáltam a javított szigeteket, amit szintén levédtem a későbbi besötétedés elkerülése érdekében 2003-ban. A restaurátori munkához szükséges anyagok beszerzésben, mind a hat kép és díszkereteik esetében a Nemzeti Kulturális Alapprogram támogatott.

Az időszakos kiállításon ezen arcképcsarnok most egy rövid időre újra életrekelt a nagyközönség örömére, aki egy más világban érezhette magát, ha belépett a vörös háttérben jól megvilágított monumentális ábrázolások körébe, melyeket aranyosan csillogó gazdagon díszített díszkereteik tesznek még pompázatosabbá. Sajnos nincs mód rá, hogy állandóan megtekinthetőek maradjanak, de legalább restaurálásuk, kiállításuk, publikálásuk lehetővé tette, hogy közkinccsé váljanak.

 

IRODALOM

 

Basics Beatrix: Deák Ferenc alakja a képzőművészetben, Rubicon 2003/9-10. Budapest.

Budapesti-Terézvárosi plébaniatemplom TKM Egyesület, Budapest, 1986.

Brachert, Thomas: Lexikon historischer Maltechniken. Quellen, Handwerk, Technologie, Alchemie, Callwey, München, 2001.

Czimbalmos—Barabássy Orsolya: Az „élbevarrás” (szakdolgozat). Magyar Képzőművészeti Egyetem Restaurátorképző Intézete, Budapest, 2006.

  1. Dózsa Katalin: Letűnt idők, eltűnt divatok 1867—1945. Gondolat. Budapest, 1989.

Eötvös Károly: Deák Ferencz. és családja. Révai Testvérek Irodalmi Intézet R.-T. Budapest, 1905

Gajdos Tibor: Szabadka képzőművészete. Életjel, Szabadka, 1995.

Grimm, Claus: Régi képkeretek. Cser Kiadó, Budapest, 2004.

Hebing, Cornelius: Vergolden und bronzieren (Aranyozás és bronzolás, a Magyar Képzőművészeti Főiskola magyar nyelvű fordítása).Verlag Callwey. München, 1985.

Kalapis Zoltán: Festők nyomában. Fórum, Újvidék, 1990.

Korhecz Papp Zsuzsanna: A Kossuth portré és díszkeretének restaurálása Museion, Szabadka. 2003. 2.

200 éve született Deák Ferenc – a szabadkai Városi Múzeum Deák potréjának restaurálása Museion, Szabadka.2004. 4.

A Ferenc József porté restaurálása. Museion, Szabadka. 2005. 5.

Nagyméretü feltekert képek. Museion, Szabadka 2006.6.

Újjászületések. Életjel, Szabadka, 2008.

KraigherHozo, Metka: Metode slikanja i materijali. Svjetlost, Sarajevo,1991.

Lyka Károly: A táblabíró világ művészete. Budapest. Corvina, 1981.

Magyar László: Szabadka képes történelme. Íróközösség Szabadka. 2004.

  Jakobey Károly szabadkai kapcsolata. Üzenet, Szabadka, 1984. 1-2.

Merrifield, Mary Philadelphia : Medieval and Renaissance Treatises on the Art of Painting. Original texts with English translations, Dover Publications, Mineola, New York, 1999, (első kiadás: 1849).

Művészeti Lexikon I-II.(Szerk: Éber László), Budapest, 1935.

Nagy Magyar Kitüntetéskönyv. Rubicon. Budapest, 2005.

Nicolaus, Knut: The Restauration of Paintings. Köneman.Cologne, 1999.

 Du Monts Handbuch der Gemeldekunde. Du Mont,            Köln, 2003.

Schießl, Ulrich Dr :Über unedle Blattmetalle und Metallpulver im 18.Jahrhundert (Studien zu ihrer Herstellung und Anwendung in der süddeutschen Staffierkunst anhand technischem Quellenmaterials und analytischer Belege) Diplomarbeit, Kunstakademie Stuttgart 1981

Stukturala konzervacija platna (Szerk.: Daniela Korolija–Crkvenjakov). Galerija Matice Srpske. Novi Sad, 2006.

Szabó Júlia: A XIX. sz. festészete Magyarországon. Corvina, Budapest, 1985.

Thieme—Becker: Künstler-Lexikon, 1928.

Wehlte, Kurt: A festészet nyersanyagai és technikái. Ballasi Kiadó – Magyar Képzőművészeti Főiskola. Budapest, 1994

Woodcock, Sally: Big Pictures. Archetype Publications. London, 2005.

Wülfert, Stefan: Der Blick ins Bild.  Ravensburger Buchverlag, Ravensburg, 1999.

 

 

SAŽETAK

Restauracija reprezentativnih portreta stare subotičke gradske kuće

 

Rad predstavlja i opisuje istoriju i restauraciju šest reprezentativnih portreta (cca 3x2m.), koja su ukrasila veliku većnicu stare subotičke gradske kuće (1828). To su: Karolj Jakobi: Ištvan Sečenji i Ferenc Deak (1862), Stefan Lemermajer: Car Franc Josip (1862), Mor Tan: Carica Marija Terezija, Antal Sirmai: Ištvan Košut (1904) i Ferenc Rakoci (1907).  Nakon rušenja zdanja 1908. godine ti portreti su sklonjeni, iz jednog depoa su prenešeni u drugi depo, a od osnivanja Gradskog Muzeja 1948. su deo njegove likovne zbirke. Tokom godina se njihovo stanje pogoršalo, dva ukrasna rama su uništena. Restauracija portreta i ramova je rađena postepeno od 2002. do 2009. godine. Nakon 100 godina prvi put su predstavljene zajedno na izložbi „Lica vremena“ autorice Olge Ninkov.

 

ZUSAMMENFASSUNG

Die Restauration der Porträtsgalerie des alten Rathhauses in Subotica

 

In der Arbeit ist die aus sechs Porträts bestehende Porträtgalerie des alten Rathhauses (1828) in Subotica  beschrieben. Vorgestellt sind folgende historische Persöhnlichkeiten: Jakobey Károly: Széchényi István és Deák Ferenc (1862), Stefan Lemmermayer: der Kaiser Franz Joseph (1862), Than Mór: die Kaiserin Maria Theresia, Szirmai Antal: Kossuth István (1904) und Rákóczi Ferenc (1907). Nach dem Abbau des Gabäudes im Jahre 1908 sind die Porträts weggeräumt, jahrelang  sind sie in Depos des Museums gelagert so dass sie mit der Zeit geschädigt wurden. Die Restauration der Porträts und der Rahmen erfolgte stufenweise zwischen den Jahren 2002 und 2009. Nach 100 Jahren sind sie zum erstenmal der Öffentlichkeit in der Ausstellung  von Olga Ninkov vorgestellt.

[1] Gajdos. 1995,  107.

 

[2] Velencei születésű, Pozsonyból Pestre települő festőművész, aki 1846-ban nyitja meg magániskoláját, ahol sok kitűnő magyar festőművész kezdte meg tanulmányát. Festett, litográfiákat és fényképeket készített. ( Éber. 1935. 82.)

[3] Sz.T.L. II.116/polg.

[4] A mi intézményünkben ez csak az utóbbi időtől, restaurálási tevékenységemtől 1997-től kezdődött meg.

[5] Grimm, 2004, 9-10.

[6] Grimm, 2004, 7-8.

Pályája a hatvanas évek elejéig sikeresen ívelt felfelé, akkor családi és anyagi gondjai miatt háttérbe szorul. Bácska sok temploma (Szivác, Bajmok, Szabadka, Horgos, Őrszállás, Zombor, Hódság ) s múzeuma őrzi keze munkájának festészeti remekeit.

[8] Basics Beatrix: Deák Ferenc alakja a képzőművészetben (In: Rubicon 2003/9-10), Budapest, p.

 

[9] Jakobey Károly levele Czurda Ede tanácsnokhoz Az eredeti levél a szabadkai Városi Múzeumban a bicentenárium alkalmával a festmény mellett ki volt állítva.

 

[10] Merrifield, 1999, 304-305., Brachert, 2001.

[11] Korhecz, 2008, 137-153.

[12] Magyar , 1984. 1-2.

 

[13]. A múzeumi leltári könyvekben mint ismeretlen mester műve szerepel, a két háború közti, a Városháza képgyűjteményét összeíró listán viszont Jakobeynek tulajdonítják a portrét. Gajdos Tibor  „Szadadka képzőművészete” című munkájában nevezi meg a szerzőt, azonban az általa megjelölt forrásban e név nem szerepel. (Gajdos, 1995, 58.) A szakirodalom bizonyos mallersteini (Svábország) Josef Laemmermayer történeti festőt ismer csak, aki 1836-ban J. Schnorr v. Carolsfeldet másolta Münchenben (Thieme—Becker: Künstler-Lexikon, 1928, XXII., 194.)

[14] (Szabadkai Történelmi Levéltár, 5156/polg)

[15] Barabás Miklós 1881-es, Ferenc Józsefet ábrázoló térdképén (150 x 110 cm) ugyanilyen piros huszárruhában (leveles aranyhímzés díszíti a ruhaujjat) jelenik meg az uralkodó, kissé idősebben, de piros, fehér, zöld magyar nemzeti színű szalaggal a mellén. A kép egy minisztériumból került be a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Arcképcsarnokába. Az osztrák ábrázolásokon viszont mindig osztrák uniformisban ( fehér kabát, piros nadrág) láthatjuk. Az uralkodóportrék valószínűleg sorozatban készültek, ismertebb festőknél drágábban, ismeretleneknél olcsóbban, bizonyára volt Magyarországra, valamint Ausztriába készülő változat, s lehetett választani, hogy arcképet, térdképet vagy egész alakos portrét kér a megrendelő.

[16] Művészeti Lexikon, 1936, 529.

[17] Művészeti Lexikon, 1936,  513.

[18] Gajdos Tibor: Szabadka képzőművészete, Szabadka, 1995, p.

[19] Gajdos, 1995,108.

  • Tatjana Segedinčev, viši arhivistaO ALBUMU FOTOGRAFIJA  DR BELE MAĆAŠOVSKOG (DR MATTYASOVSZKY BÉLA) KOJI JE NASTAO ZA VREME PRVOG SVETSKOG RATA

    Među zbirkama Arhiva u Subotici nalazi se jedna koja obuhvata fotografije iz perioda između XVIII i XX veka. Iako zbirka nije ni u potpunosti sređena ni obrađena, fotografije su često korišćene prilikom istraživanja i objavljivanja raznih radova vezanih za prošlost grada. Tako su se mnoge od njih našle kao ilustracije u raznim stručnim pa i novinskim radovima. Pošto je pomenuta zbirka po svom sadržaju krajnje raznolika, nakon sređivanja i analitičke obrade biće dostupnija a samim tim i više korišćena od strane velikog broja istraživača i korisnika.

    Pre sređivanja fotografije su bile smeštene u arhivske kutije, različite veličine od 10 ili 12 centimetara, a mnoge su čuvane u rinfuznom stanju.  Iako je zbirka bila nesređena bile su uočljive pojedine celine koje su se izdvajale. Posebnu i po obimu najveću celinu čine fotografije preuzete od subotičkog „Radničkog univerziteta – Munkásegyetem“, koje obuhvataju period između 1962. i 1985. godine. U njenom sklopu nalaze se jedna matična knjiga negativa, negativi u kovertama, te fotografije u fasciklama i u rinfuzi.

    Osim ove grupe fotografija deo celine čine albumi fotografija. U okviru zbirke dobili su oznaku III.

    Na pomalo specifičan način (u knjigama) sačuvane su fotografije nastale tokom Prvog svetskog rata na teritoriji Crne Gore, Jadranske obale i Italije. Ova grupa fotografija nazvana je „Ratni album dr Bele Maćašovskog iz Prvog svetskog rata“. Njihov autor je dr Bela Maćašovski lekar. Posebno nteresovanje za njih pokazivali su istraživači iz Crne Gore zbog podneblja koje je na slikama ovekovečeno.K 1, MamulaK 3, Zara i MamulaK 4, porto rsK 4, U tvrdjavi Mamula SMANJEN 1916

    OSNOVNI BIOGRAFSKI PODACI O AUTORU

    Bela Maćašovski bio je lekar iz Bajmoka. Rođen je 8. aprila 1891. godine u Budimpešti u delu delu grada nazvanonom Ferencvaroš. U dokumentu nastalom 1945. godine prilikom prijave ratne štete zabeleženo je da mu je otac bio Jovan i da je po narodnosti bio Slovak.[1] Školuje se u svom rodnom mestu, te tu zavšava Pijarističku gimnaziju i Medicinski fakultet.[2] Po izbijanju Prvog svetskog rata regrutovan je u vojsku, na brod pod nazivom „Kotor“ (Kataro) kao lekar u  vremenu između 1914. i 1918. godine.

    U Crnoj Gori  nalazio se tokom 1915, 1916, 1917, 1918. godine kada su i nastale fotografije.

    Na samom početku Prvog svetskog rata 25. jula 1914. Italija izlazi iz Trojnog saveza i proglašava neutralnost. Predviđanja da će na Jadranskom moru rat proteći mirno nisu se ostvarila.[3] Ratne luke  Pula, Šibenik i Kotor zahvatilo je ratno stanje. Pošto se Crna Gora pridružila snagama Antante, Austro-Ugarska je proglasila blokadu Crne Gore. Crna Gora je počela osećati nestašicu i zatražila je pomoć saveznika.  Tako je već u avgustu 1914. došlo do prvih pomorskih bitaka na Jadranskom moru.[4]

    Na čelu austrougarske mornarice nalazio se admiral Anton Haus. Gotovo polovina posade regrutovana je iz Hrvatske (oko 46% osoblja), a među oficirskim kadrom bilo je Nemaca, Hrvata, Slovenaca i Mađara. Nije poznato kada je Bela Maćašovski stigao na teritoriju Crne Gore, ali njegove prve fotografije sa tog podneblja datiraju iz 1915. godine. Možemo zaključiti da mu je, pored obavljanja lekarske dužnosti, hobi bila fotografija. Među onima koje se odnose na dokumentovanje vojnih ili ratnih događaja, nije mali broj umetničkih portreta ili pejzaža.

    Po završetku rata, nalazi se u Eredelju, u mestu Međuheđeš, još uvek u svojstvu vojnika. Nakon kratkog vremena razdužuje se i dolazi u Bačku, gde su mu je živeli majka i stariji brat takođe lekar. Lekarsku praksu obavlja u Riđici, Stanišiću i Bajmoku. Kada se oženio sagradio je kuću u Bajmoku 1921. godine. Ovde mu se 1923. godine rađa sin Bela Maćašovski – mlađi. Zabeležen je podatak da je godinu-dve radio u Melencima (kod Zrenjanina). Za vreme Drugog svetskog rata nalazio se u garnizonu, u Skoplju.

    Od 1945. godine ponovo radi, do 15. decembra 1949. godine u Bajmoku a potom ponovo odlazi u Melence. U Arhivu je sačuvan podatak da se dr Bela Maćašovski – lekar sektorske ambulante u Melencima – premešta kod Gradskog narodnog odbora u Subotici, sa istim zvanjem i istim prinadležnostima  8. novembra 1951. godine.[5]

    Bela Maćašovski je umro 30. maja 1960. godine.[6] Sahranjen je u Bajmoku.

    Ostaće zabeleženo da je nesumljivo bio zaljubljenik u lepu fotografiju. Prilikom prijave ratne štete po završetku rata 1945. godine, prijavljuje predmete koji su mu oduzeti pa navodi da su mu oduzeta dva fotoaparata: „1 Vaigtlander i 1 Leica“ u vrednosti 16400 dinara od strane mađarske i ruske vojske.[7]

    PRIJEM ZBIRKE U ARHIV

    Zbirka fotografija  zajedno sa dnevnikom koji je dr Bela Maćašovski vodio tokom Prvog svetskog rata primljena je u Arhiv 7. XI 1988. godine, o čemu svedoči Zapisnik o primopredaji arhivske građe,[8] iz kojeg se vidi da je primljeno: „411 originalnih fotografija u dva albuma i rukopis Háborús orvosi tanulmány (Ratna lekarska studija)”. Da bi se fotografije sačuvale smeštene su u knjige. Listovi knjiga su zasecani i tako su umesto u albume slike smeštene u knjige. Dve knjige sa fotografijama odnose se  na pitanja vezana za oblast medicine, a dve sadže studije o automobilima onoga vremena. Osim ovih fotografija postoje i one u rinfuznom stanju.

    TRENUTNO STANJE FOTOGRAFIJA

    Oblik u kome su fotografije primljene je zadržan i danas. Fotografije se sređuju i analitički obrađuju. Prilikom sređivanja zadržan je princip provenijencije. Knjige u kojima se čuvaju fotografije dobile su redne brojeve i signaturski broj. Do sada je analitički obrađen jedan broj fotografija u rinfuzi i jedna knjiga fotografija. Svaka fotografija dobija signaturu i potom se analitički obrađuje. Analitičke kartice sa opisom unose se u kompjuter u jedinstven popis. Broj sačuvanih fotografija iznosi:

    • u prvoj knjizi 215 fotografija
    • u drugoj knjizi 166 fotografija
    • u trećoj knjizi 81 fotografija
    • u četvrtoj knjizi 46 fotografija
    • u rinfuzi 232 fotografije.

    OSOBENOSTI FOTOGRAFIJE I OPIS SADRŽAJA

    Sačuvane fotografije nastale su tokom Prvog svetskog rata. Po svojoj tematici mogu se svrstati među vojne fotografije. Izuzetak predstavljaju fotografije mesta, pejzaža i planinskih krajolika.

    Posebnu grupu fotografija čine one na kojima se nalazi  lokalno stanovništvo mesta u kojem je austrougarska vojska bila stacionirana. Na osnovu nošnje i odeće može se utvrditi podatak o njihovoj nacionalnoj i etničkoj pripadnosti.

    Najviše fotografija je iz perioda 1915/17. godine. Zanemarljiv broj je iz 1914. godine –  2 fotografije na kojima se vidi dr Bela Maćašovski u Budimpešti i iz 1918. godine u Italiji.

    Sačuvani su pozitivi fotografija pravougaonog oblika različitih veličina. Autor je na poleđini ispisivao mesto ili imena osoba koje se nalaze na slici. Pored toga, ispisivao je datum i pojedine opaske. Zahvaljujući tome u velikoj meri je olakšana identifikacija sadržaja slika. Osim toga na većini se nalazi potpis i njegov doktoski pečat (faksimil) – „Oberartz Dr Béla v. Mattyasovszki.“[9] Tekst na slikama pisan je na mađarskom ili nemačkom jeziku.

    Gledajući slike, možemo da pratimo dr Belu Maćašovskog kroz ratne godine koje je proveo na teritoriji Crne Gore, Jadranske obale i Italije. Postoje slike na kojima on obavlja svoju lekarsku dužnost ili gde se nalazi na liniji fronta, na bolničkom brodu „Baron Kol“ (Baron Cal), u bolnici ili u slobodnim trenucima na skijanju u Italiji, dok se druži sa oficirima, dok čita ili se šeta.2 vojakaNjegusi

    Na slikama su ostala ovekovečena mnoga mesta u Crnoj Gori, Italiji, na Jadranskoj obali:

    1. U Crnoj Gori: Crkvice, Dvršnik, Jankov vrh, Mamula, Nalježić, Njeguši, Boka Kotorska, Orjen, Nanove, Stari Bar, Ulcinj, Dragalj, Herceg Novi, Risan, Meljine, Savina, Kotor, Perast, Đenovići, Prevlaka,  Krivošija
    2. U Italiji: Madona di Kampiljo, Pinzano, Pinzoli, Val Đenova, Karizolo
    3. Na Jadranskoj obali: Split, Rijeka, Dubrovnik, Orebić, Ploče
    4. Ostali: Tirol, Drač, Budimpešta, Kalinovik (Bosna), Zara, Indija (lov)[10] .

    Na slikama su detalji sa vojnom tematikom:

    • vojni brod (bolnica), ratni brod, ratni zarobljenici (crnogorski i italijanski), logorovanje vojske, prevoz zarobljenika, vojnik u osmatranju, odmor vojske, vojska na ručku, signalni reflektori, vojni lekari, oficirsko kupatilo, menza u bolnici, vojničko groblje, vojnik kod topa, nemačka podmornica, torpedni brod, medicinske sestre, žičara za prenos tereta, oficirski dom, ograda oko vojničkog groblja, linije fronta (Punta d’Aran, kota Bol di Rodan, Punta d’Ostro – Prevlaka, Porto Re (tvrđava kod Rijeke).

    Na osnovu slika zaključujemo da se u mestu Njegušima nalazilo sedište Komande, glavna bolnica, hotel, vodovod. Takođe se može na osnovu uniformi vojnika zaključiti njihova pripadnost, vojni status i čin pojedinca. Na fotografijama se vidi oružje, topovi, ratni brodovi, zgrada komande, linije i strateške tačke, kao i vojna utvrđenja i tvrđave.

    Slike civilne tematike su zabeležile:

    • gostovanje glumaca, izgled kafane, lov u Indiji, mlinove, zimske pejzaže, izgled kuća u tom podneblju, zalazak sunca, planinske vrhove kao i etnološke karakteristike stanovništva poput turske dece, muslimana, svirača iz Bosne, žene iz Kalinovika, žena iz Crkvica, žena iz Krivošija, albanske dece u Draču, bosanske familije, izgleda crnogorskog sela.

    Uz albam su date karakteristike fotografija i urađen je analitički opis za ukupno 416  slika.  Sređivanje i obrada ovog fonda i dalje se nastavlja onim redom kojim su fotografije pravljene.

    Grupa fotografija  „Ratna studija dr Bele Maćašovskog“ svakako predstavlja vredan i nezamenjiv autentičan dokaz događaja koji su se odvijali tokom Prvog svetskog rata na teritoriji Crne Gore, Jadrana i Italije.

    Benz-545Benz-547CrkvaDr Bela Macasovski 547H kn2 343H kn2 354 Castelnuovo Hereg Novi 1915 16Hininum-187Hininum-204Hininum-211Hininum-255Hininum-256Hininum-260Hininum-261Hininum-269Hininum-270 stationkomand Njegusi 1917Hininum-270Hininum-271Hininum-273Hininum-276Hininum-279Hininum-280Hininum-281Hininum-285Hininum-295Hininum-297Hininum-302Hininum-304Hininum-324Hininum-327Hininum-335Hininum-341Hininum-353Hininum-357Hininum-367Hininum-376Hininum-406Hininum-408Hininum-409K 1, Dvrsnik , Jankovo poljeK 1, DvrsnikK 1, kattaroK 1, KotorK 1, Mamula 1916 i Punta dK 1, Mamula 1916K 1, Mamula aK 1, MamulaK 1, mix KotorK 1, RisanoK 1,Mamula 1915.1916K 1,Mamula, 1915.1916k 2, 1K 2, 331K 2, Cernopoljek 2, natpisi mixK 2, Perast i KotorK 2, PerastK 2, Split i Perastk 2,203K 3, CrkviceK 3, NjegusiK 3, Zara i MamulaK 4, Castel 1916K 4, Castela 1916K 4, Mamua i CastenuovoK 4, Mamula 1916 i negde oko MeljinaK 4, Mamula i castelK 4, NjegusiK2, KataroK2, meljinek2, mixk2, stari BarN kn Castelnuovo 1915 16N kn CrkviceN kn mamula 1915 16Na rtu Mamula 1915 ili 1916Njegusi itdNovocain-41Novocain-70Novocain-71Novocain-154P 2 Castelnuovo i Stari BarP Bela Matyasovszki 4P Bela Matyasovszki Njegusi 1917P Bela u Budi 1914P mamula oktobar 1917Perast

    Összefoglaló

    Dr Mattyasovszky Béla  orvos által készített fényképek autentikus tanuvallomásai az első világháború idei Monte Negroról, Boka Kotorska-ról és az Adria menti városokról. Az orvos az Osztrák-Magyar katonasággal kerül el ezekre a vidékekre 1915-1917 között. Ekkor fényképezi a katonákat, katonai objektumokat, a tengerpartot, a hajókat, a tengeralattjárókat, a Prevlaka félszigetet és a Mamula börtönt, a  tengermenti  és más montenegrói városokat, a katonaságot hétköznapi tevékenysége közben, a lakósokat házaik előtt.

    Zusammenfassung

    Die Photographien, die der Arzt Dr Béla Mattyasovszky  gemacht hat, sind authentische Zeugnisse aus der Zeit des Ersten Weltkrieges über Montenegro, Boka Kotorska und der Städte an der Adria. Zwischen den Jahren 1915-1917  hat er diese Gegende als Regrutierter  der  Österreichisch-Ungarischen Armee kennengelernt.. Die bis heute aufbewahrten Photographien schildern Soldaten, militärische Objekte, die Meeresküste, Schiffe und Unterseeboote, den Halbinsel Prevlaka und das Gefängnis Mamula, Städte an der Küste und andere Orte in Monte Negro, Soldaten im Alltag und  einheimische Bewohner vor ihren Häusern.

     

    [1] Istorijski arhiv Subotica, Sreska komisija za ratnu štetu Subotica 1945-1946. godina, kutija 29, 5468

    [2] Istorijski arhiv Subotica, Zbirka rukopisa, Dosije fonda 316, omot broj 2, pismo sina dr Bele Maćašovskog koje je upućeno Đeni Peštaliću u Suboticu 1988. godine

    [3] Boris Prikril, 3000 godina pomorskih ratova, 3, Nakladni zavod znanje, Zagreb „Otokar Keršovani“, Opatija, 1985, strana 82.

    [4] Isto, strana 83.

    [5] IAS, F:68, Personalni odsek broj 19245 od 8. XI 1951. godine

    [6] IAS, Zbirka rukopisa, Dosije fonda 316, omot broj 2, pismo sina dr Bele Maćašovskog

    [7] IAS, F:71, kutija 29, 5468

    [8] IAS, F:180, Dosije fonda, Zapisnik o primopredaji arhivske građe, omot  2/3.

    [9] IAS, F:180, III, slika broj 346

    [10] IAS, F:180, III, F:180, III, slika broj 209, 24

 

Зоран Вукелић, архивиста

УКИДАЊЕ ОПШТИНЕ БАЈМОК

На крају 1965. године, општина Бајмок припојена је општини Суботица. Тако је Бајмок поделио судбину 32 општине и 191 насељеног места у Србији који су на темељу истог закона[1] ”утопљени” у територијално веће и становништвом бројније општине у Републици. Према том закону прецизно су одређени рокови у којима је морала да заживи нова територијална стварност државе. Па је први јануар 1966. године означен као датум престанка рада скупштина у укинутим општинама, али је мандат изабраних одборника трајао до истека мандата у 1967. години. ”Општи избори за све одборнике скупштина општина…извршиће се у 1967. години када се буду вршили општи избори за половину одборника скупштина свих општина на територији Социјалистичке Републике Србије. До обављања тих избора, скупштине ових општина утврдиће укупан број одборника сваког већа, број одборника којима ће мандат трајати до истека мандатног периода у 1969. и број одборника којима ће мандат трајати до истека мандатног периода у 1971. години.”[2]

Локалним скупштинама остављено је да одрже изборе и пре наведених рокова, уколико је то било оправдано. Део запослених у органима управе престао је да ради, а део службеника почео је да ради у седишту нове локалне самоуправе. Тако је финализован процес територијалне реорганизације Републике, који је обележио 1965. годину. Самом доношењу Закона и акту укидања општина претходиле су бројне радње на многим пољима у животу и раду локалних самоуправа.

На све извеснију промену у територијалној организацији Србије упућивао је Уставни закон о укидању срезова у Аутономној Покрајини Војводини[3], којим су права и обавезе срезова прешле у надлежност АП Војводине. Радници у библиотекама Војводине међу првима су покренули реорганизацију својих установа. О томе сведочи и писмо које је у бајмочку писарницу стигло 11. јуна 1965. године, а упутио га је управник Градске библиотеке у Суботици, Радован Ждрале, 8. јуна исте године. Писмо је насловљено на Савет за културу скупштине општине Бајмок, и у њему, између осталог, пише: ”Драги Другови! На састанку Покрајинског одбора Заједнице чланица матичних библиотека одржаном 25. марта о.г. у Новом Саду закључено је да, услед укидања срезова у Војводини а са тиме и среских матичних служби, све чланице Покрајинског одбора међусобним договором саме изврше нову поделу матичних библиотека по комунама свога реона. На основу те поделе будући матични реон бивше среске матичне службе по предлогу Покрајинског одбора Заједнице матичних библиотека изгледа овако: Матична библиотека реона – Градска библиотека у Суботици под чију матичну службу би припале све библиотеке на територији општине Суботица, библиотеке и библиотечка служба на територији општине Стара Моравица и библиотеке на територији Бајмок и месна библиотека Хоргош. Међутим да би ова реонска матична служба могла функционисати успешно неопходно је да Скупштине поменутих општина дају своју сагласност и подршку за службу реона који се формира. Поред начелне сагласности скупштине поменутих општина морале би преузети на себе и извесне материјалне обавезе које ће ова служба изискивати.”[4] Уследили су бројни састанци библиотекара, а коначну одлуку о припајању Општинске библиотеке у Бајмоку градској библиотеци у Суботици донели су одборници Скупштине општине Бајмок, на седници одржаној 21. децембра 1965. године, а на препоруку радних заједница библиотека Суботице и Бајмока и на основу законских аката о територијалној организацији.

Међу првим заједничким установама Суботичани и Бајмочани оснивају Општинску заједницу за послове запошљавања, о чему је Одлуку донела Скупштина општине Суботица, на заједничкој седници Општинског и Већа радних заједница, 27. септембра 1965. године.[5] Седиште Заједнице је у Суботици, обухвата територију Суботице и Бајмока. Скупштина има тридесет и пет ( 35) чланова, које бирају представници суботичких радних организација[6] у: а) области индустрије: ”Братство” фабрика за израду шинских возила, ”Север” индустрија електромотора, ”Зорка” хемијска индустрија, ”Нова будућност” фабрика намештаја, ”Солид” индустрија обуће, ”29. новембар” индустрија меса и конзерви, ”Партизан” фабрика бицикла и мотоцикла, ”Панонија” графички завод, ”Панонија” индустрија коже, ”Јован Микић” фабрика тепиха, ”Сигма” фабрика аутоматских и електричних уређаја, ”Младост” фабрика трака и завеса; б) области пољопривреде:  ”Палић” пољопривредно-прехрамбени комбинат, ”Агрокомбинат”, Земљорадничка задруга у Чантавиру, Земљорадничка задруга у Жеднику, Земљорадничка задруга ”Пешчара”; в) области трговине и угоститељства: ”Тргопромет” трговачко предузеће, ”На-ма” робна кућа, ”Метеор” трговачко предузеће, ”Палић” угоститељско предузеће; г) области грађевинарства: ”Интеграл” грађевинско предузеће; д) области занатства: ”Снежана” кројачко предузеће, ”Електроремонт” предузеће за поправку електричних уређаја; ђ) области саобраћаја: Градско саобраћајно предузеће. Са територија Бајмока у Скупштини Општинске заједнице били су представници Земљорадничких задруга ”Равница” и ”Ђурђин”.  Своје представнике имале су и тадашње друштвено–политичке организације, државни органи и друге организације, и то: Општинско синдикално веће, Општински одбор Социјалистичког савеза радног народа у Суботици, Општински комитет Савеза социјалистичке омладине у Суботици, Комуналне заједнице социјалног осигурања Суботица, Одељења за привреду Скупштине општине Суботица, Раднички универзитет у Суботици, Општинско синдикално веће Бајмок, Завод за запошљавање у Суботици. Мандат чланова је био четири године и бирани су једна половина чланства сваке друге године. Одборници Скупштине општине Бајмок, на седници одржаној 15. октобра 1965. године, донели су решење којим је укинут Завод за запошљавање радника у Бајмоку и сва права и обавезе прелазе у надлежност Завода у Суботици.

Тадашње власти питале су и грађане о томе да ли су за или против промене статуса Бајмока. Бајмочки одборници су на заједничкој седници, одржаној 5. октобра 1965. године, донели Закључак о сазивању зборова бирача у свим изборним јединицама ради давања сагласности на територијалну промену општине Бајмок. Тако је 9942 грађана са правом гласа у четрнаест изборних јединица, изашло на збор бирача, који је одржан 9. и 10. октобра 1965. године, како би рекли своје ”за” или ”против” предлога о нестанку општине Бајмок.[7] Међутим, није све ишло по плану одговорних људи у Општини. Број уписаних грађана који су изашли на збор бирача у појединим изборним јединицам био је недовољан да би задовољио законске норме па је Ђула Морваи, председник Скупштине општине Бајмок, донео решење о поништењу зборова у изборним јединицама број I, IV, V i VIII  и сазвао их за 13. октобар 1965. године, у 19 часова. У образложењу решења пише: ”Из записника о раду зборова бирача утврђено је да је на збору бирача у изборној јединици број  I присуствовао 61 бирач, а има уписано 916 бирача, у изборној јединици број IV присуствовало 50 бирача, а има уписано 1010 бирача, у изборној јединици број V присуствовало 69 бирача, а има уписано 925 бирача, и у изборној јединици број  VIII присуствовало 60 бирача, а има уписано укупно 1117 бирача. Из наведеног се види да на зборовима бирача није присуствовало чланом 231 Статута Општине Бајмок предвиђен број бирача, па према томе одлуке донете на овим зборовима нису пуноважне.”[8] Поновљени зборови на овим изборним јединицама су успели и форма је задовољена. Од укупно 9942 грађанина са правом гласа на збору бирача учествовало је њих 1176  и за укидање општине је било 1099, против 77, а за припајање суседној општини 1099 бирача, нико против.

На темељу резултата збора бирача и законских одредби одборници бајмочке Скупштине, на заједничкој седници оба већа, одржаној 15. октобра 1965. године, донели су Одлуку о сагласности за укидање Општине Бајмок. Одлука је образложена у три члана: ”Члан 1 – Скупштина општине Бајмок подржава закључке зборова бирача у свим изборним јединицама на територији Општине, те изражава своју сагласност за укидање Општине Бајмок са даном који буде утврђен републичким законом. Члан 2 – Сва насељена места која чине Општину Бајмок, након њеног укидања била би у саставу Општине Суботица. Члан 3 – Ова Одлука доставиће се надлежним органима ради коначног одлучивања.”[9] Потписник Одлуке је био Ђула Морваи, председник Скупштине општине.

Следећа је на ред дошла Народна апотека Бајмок. Чланови њеног Савета одржали су седницу, 8. децмебра 1965. године, на којој је једина тачка дневног реда била ”Интеграција Народне апотеке Бајмок са Народном апотеком Суботица”. Десимир Токовић, председник Савета говорио је о предстојећој интеграцији: ”Вама је другови познато да се наша комуна припојила Одлуком Зборова бирача комуни Суботица од 1.1.1966. године, у том смислу заузети су ставови да се поједине установе које раде на нашем терену интегришу, а исто тако и нека мања предузећа, а то све у циљу бољег пословања и смањења режијских трошкова, па у вези тога предлажем да се Народна Апотека Бајмок припоји Народној Апотеки Суботица (да се изврши интеграција).[10] Поједини дискутанти успротивили су се мишљењу свог председника, наглашавајући како бајмочка Апотека ради рентабилно и да ће предстојеће припојење суботичком колективу отежати административно пословање, али је после дуже дискусије одобрен предлог за интеграцију.

Дан раније, седницу је одржао и Савет у ширем саставу Народне апотеке Суботица у просторијама управе, у Енгелсовој број 9. Једина тачка дневног реда била је припајање Народне апотеке Бајмок Народној апотеци Суботица. ”Управник Вереш ( Јосип – примедба аутора), сматра да припајање Народне апотеке Бајмок овој установи је позитивна ствар, јер како је већ познато да ће се од 1 јануара 1966 године, припојити и Општина Бајмок, Општини Суботица, и нормално је да на територији једне општине постоји једна установа као апотека. Гргић Коломан, шеф ПРС-а упознаје чланове Савета да Народна апотека Бајмок, добро послује и нема пословних губитака. Након изложеног а уз претходну сагласност чланова радне заједнице Савет апотеке је једногласно донео следећу: ОДЛУКУ да се Народна апотека Бајмок прпиоји Народној апотеци Суботица са даном 1 јануара 1966 год.”[11] Документ је потписао Ласло Чапо, заменик председника Савета. Одлуке оба савета потврдили су чланови Скупштине општине Бајмок, на заједничкој седници оба већа, одржаној 21. децембра 1965. године.

Бајмочке одлуке о припајању библиотеке и апотеке суботичким организацијама потврдили су и одборници Скупштине општине Суботица на заједничкој седници одборника оба већа, одржаној 29. децембра 1965. године.[12]

Дана, 11. децембра 1965. године, из Покрајинског секретаријата за буџет и општу управу послат је позив за састанак секретара општина у Покрајини, у којем је писало: ”На састанку са председницима општина које се укидају и општина којима се припајају територије укинутих општина, одржаном у Покрајинском секретаријату за буџет и општу управу, закључено је да би било потребно да се одржи и састанак са секретарима односних општинских скупштина, на коме би се још једном претресла сва питања од чијег решавања зависи успех спровођења ове акције. У том циљу одржаће се састанак у Покрајинском секретаријату за буџет и општу управу у петак, 17. децембра 1965. године, у соби бр. 23 приземље, са почетком у 9 часова.”[13]

Међу осталима, састанку у Новом Саду присуствовао је Јожеф Антал, секретар СО Бајмок, који је решењем, које је донето на заједничкој седници оба веће СО Бајмок, одржаној 21. децембра, разрешен са положаја ”Секретара Скупштине општине Бајмок са даном 31. децембром 1965. године”[14] како су и прописивали важећи законски акти.

Одборници Скупштине општине Бајмок на заједничкој седници Општинског већа и Већа радних заједница, одржаној 21. децембра 1965. године, донели су ”Одлуку о примени прописа члана 12 Закона о изменама и допунама Закона о подручјима општина и срезова у Народној Републици Србији”[15] којом је регулисано питање избора за одборнике општинске скупштине. Према тој одлуци: ”Општи избори за све одборнике општинске скупштине извршиће се у 1967. години када се буду вршили општи избори за половину одборника свих општина на територији Социјалистичке Републике Србије.”[16]

Бајмочки одборници били су вредни тог дана и на истој седници одлучили су и ”о додели награде председнику Скупштине општине Бајмок Ђули Морваију, председнику скупштине општине Бајмок додељује се награда у износу од 114.000.– динара и словима: једнастотиначетрнаестхиљада динара, тј износ у висини једномесечне сталне награде за рад председника у Скупштини општине Бајмок. Исплата по овом решењу пада на терет средстава предвиђених у буџету, позиција 38 06-2-2”[17] Потписник овог решења је Јожеф Мојзеш, секретар СО Бајмок. Остало је нејасно да ли је председник Скупштине општине награђен за конкретан посао око промене територијално–политичког статуса мале локалне самоуправе на северу Бачке или за целокупни допринос у развоју и напретку Бајмока.

Одборницима суботичке Скупштине општине остало је само да потврде раније одлуке хијерархијски надређених законодаваца и бајмочких колега и да на заједничкој седници, одржаној 29. децембра 1965. године, донесу читав низ аката који су били потребни и законом предвиђени за нормално функционисање људима и квадратуром увећане општине и потврде нову политичко-територијалну реалност.

Összefoglaló – Bajmok Község megszűntetése

A Szerb Népköztársaság kerületi illetőségéről szóló törvények alapján 1965. végén  megszűnik Bajmok Község közigazgatási szerv 21 évig tartó fennállása. Szabadka közigazgatási központtá válván, foglalkoztatta a bajmoki dolgozók egy részét. Ez a státusi változás magával vonta azokat a szerveket és intézményeket is melyek alapítója Bajmok Község volt. Ettől az időtől fogva  Bajmok Község polgárai Szabadkán intézik hivatali ügyeit.

Zusammenfassung – Zuständigkeitsabschaffung der Gemeinde Bajmok

Aufgrund der Gesetze über die territoriale Zuständigkeit der Bezirke in der Volksrepublik Serbien  ist  1965., nach 21 Jahre Arbeit, die Zuständigkeit der Gemeinde Bajmok  abgeschafft. Als neues Verwaltungszentrum übernahm Subotica ein Teil der  eingestellten Administration. Diese neue Statusregelung hatte seine Auswirkung auf diejenige Verwaltungsorgane und Institutionen, deren Gründer die Gemeinde Bajmok war. Seit der Zeit erledigen die Bürger ihre ämtliche Angelegenheiten  in dem neuen Verwaltungszentrum, in Subotica.

Bajmok 03_modBajmok na karti iz 1948ISECAK prilog za rad u Ex Pannonia 14_01 opst Bajmok pripaja se Subvukelic prilog za rad u Ex Pannonia 14_01 opst Bajmok pripaja se Sub

[1] Закон о изменама и допунама Закона о подручјима општина и срезова у Народној Републици Србији – Службени гласник Социјалистичке Републике Србије, бр. 51 од 11. децембра 1965. године

[2] Члан 12 Закона о изменама и допунама Закона о подручјима општина и срезова у НРС – Службени гласник СРС, бр. 51 од 11. децембра 1965. године

[3] Службени гласник СРС, бр: 7, од 13. фебруара 1965. године

[4] ИАС, Ф: 434 НОО Бајмок, бр: 02-3471-1965.

[5] ИАС, Ф: 434 НОО Бајмок, бр: 01-5395-1965.

[6] Радна организација је у време комунистичке владавине био назив за данашње предузеће.

[7] ИАС, Ф: 434 НОО Бајмок, бр: 01-5717-1965.

[8] ИАС, Ф: 434 НОО Бајмок, бр: 01-5906-1965.

[9] ИАС, Ф: 434 НОО Бајмок, бр: 01-5922-1965.

[10] ИАС, Ф: 434 НОО Бајмок, бр: 02-7598-1965.

[11] Исто као 10

[12] ИАС, Ф: 425 НОО Суботица, бр: 30/25-1965.

[13] ИАС, Ф: 434 НОО Бајмок, бр: 01-7689-1965.

[14] ИАС, Ф: 434 НОО Бајмок, бр: 01-7953-1965.

[15] ИАС, Ф: 434 НОО Бајмок; бр: 01-7954-1965.

[16] Исто као 15

[17] ИАС, Ф: 434, НОО Бајмок, бр: 01-7966-1965

 

  • Зоран Вукелић, архивистаИзложба о суботичким градским кућама 19_fasada_projekta+clanak

    У организацији запослених у Историјском архиву Суботица у вестибилу суботичке Градске куће била је од 3. до 24. септембра 2010. године постављена изложба ”Суботичке градске куће 1751–1828–1910”. 32 kollazs+legenda

    На свечаном отварању, у склопу програма обележавања Дана града, Стеван Мачковић, директор Историјског архива Суботица, говорио је о историји суботичких градских кућа и њиховом значају за свакодневни живот грађана у претходна два и по века. Истакао је и урбанистичко архитектонски значај сваке од три Градске куће.  Присутним званицама објаснио је како, зашто и од чега је сачињена изложба. Подсетио је на претходну изложбу са истом темом коју су наше колеге поставиле  пре 34 године, где су тада представљени оригинални списи и документи Архиваа и указао на разлику у односу на ову поставку, која је захваљујући развоју технике претежно састављена од скениране архивске грађе.  О значају централних кућа градске управе говорили су и Геза Ваш (Vass Géza), директор Међуопштинског завод за заштиту споменика културе, и Саша Вучинић, градоначелник Суботице.

    Сама изложба састојала се од три целине које су пратиле Градске куће али и друштвене услове и околности у којима су грађевине подизане. Тиме је начињен покушај да се прикаже најужа повезаност целокупног цивилизацијског успона и развоја Града са седиштем управе – Градском кућом.  А она је прво, од половине 18. века, била врло скромна и неупадљива, да би, одражавајући напредак с почетка 20. века, израсала у доминантну грађевину центра Града али и постала његовим препознатљивим симболом.        1 old katalogus

    Реализацију изложбе као и пратећег каталога на српском, хрватском и мађарском језику, помогли су Министарство културе Републике Србије и Град Суботица.DSCF2492

    Изложбу која се састојала од 50 изложака-банера величине 70 пута 100 цм, као и од оргиналних докумената изложених у витринама, до њеног затварања 24. септембра, посетило је преко 2000 посетилаца.

 

 

Zoltan Mesaroš,  arhivist, II subotički arhivski dan

Arhivi i digitalizacija, problemi i perspektive plakat

Istorijski arhiv Subotica je 23. septembra. 2009. godine po drugi put organizovao arhivski dan u velikoj većnici Gradske kuće, uz pomoć i pažnju lokalne vlasti. Skup je bio međunarodnog karaktera. Organizovan je uz prisustvo predstavnika arhiva i predavača iz Srbije, Mađarske, Hrvatske i Bosne i Hercegovine i uz simultani prevod. Tema arhivskog dana bila je digitalizacija.

Stevan Mačković, direktor Istorijskog arhiva Subotice, održao je predavanje pod naslovom: “Praksa digitalizacije u IAS”. Govorio je o počecima digitalizacije i to pitanje sagledao je sa aspekta postojeće prakse. Prikazao je prve kompjutere i digitalne uređaje koje je Arhiv koristio, prikazao je razvoj digitalizacije i tokove povećavanja obima. Arhiv postaje sve savremeniji i pripremljeniji u smislu tehničke opreme za ove poslove. Do skupa o kojem je reč, digitalizovane su 44 matične knjige. Uz matične knjige započeta je digitalizacija: karata, mapa, planova, tehničke dokumentacije, fotografija, diploma i spisa. Pri ovom poslu, najviše problema zadavao je format arhivalija, zbog velikih dimenzija nekih karata. Digitalizacija matičnih knjiga bila bi potpuna kada se u bazu ne bi unosila samo slika, nego i sadržaj, što bi omogućilo ozbiljnija pretraživanja. Istorijski arhiv Subotice dosta je radio na izdavanju digitalnih sadržaja (rukopisne karte, 2005; Protokol Magistrata povlašćene Kraljevsko-komorske varoši Sent Marija – ranije nazivane Sabatka (1743-1756), dokumenti Diákok a levéltárban – a levéltár és az iskola, 2007; 60 godina delatnosti Istorijskog arhiva – A Szabadkai Történelmi Levéltár 60 éves tevékenysége, 2007; Diákok a levéltárban II. – Szabadkai pogárok; Privilegija slobodnog kraljevskog grada Subotice iz 1779. godine – Szabadka szabad királyi város 1779 évi kiváltságlevele, 2009). Stevan Mačković je naglasio da je digitalizacija veoma važan i obiman zadatak.

Zoran Vukelić, arhivista imao je raspravu pod naslovom: “Web stranice Arhiva u Vojvodini ”. On je pregledao sve web stranice arhiva u Vojvodini, ali i mnoge u Srbiji i inostranstvu i analizirao njihov sadržaj. Ustanovio je da su dosta različite i web stranice  i  obim informacija. Naglasio je da su web stranice veoma važne u održavanju kontakata sa potencijalnim istraživačima i stanovništvom, ali je najvažnije da su one, možda, prve informacije koje dopiru do sve većeg kruga ljudi koji koriste pogodnosti interneta. Svoje izlaganje zaključio je primedbom da web stranice, njihov sadržaj i njihova izrada zaslužuju izuzetnu pažnju.

Slаvicа Nаrаndžić iz Arhiva Srbije, diplomirani prаvnik, rukovodilаc Službe zа zаštitu аrhivske grаđe vаn аrhivа, održala je predavanje na osnovu rada u kome je učestvovala i Mаrijа Nenаdić, diplomirani prаvnik, stručni sаrаdnik zа prаvne poslove, pod naslovom: „Stanje arhivske građe u Srbiji i digitalizacija“. Istakla je da prenos podataka u digitalni oblik omogućava lakše pretraživanje, smanjuje mogućnost oštećivanja dokumenata. Digitalizaciju bi trebalo uraditi tako da zaposleni u arhivima izrade baze podataka, što je već i započeto u nekim arhivima.

Iz Arhiva Vojvodine Dejan Maoduš, arhivista, predstavio je rad pod naslovom „Metodološki pristup digitalizaciji arhivske građe“. Arhivu Vojvodine predloženo je od strane registrature da digitalizuje građu koja se još nalazi kod stvaralaca. Posle upoznavanja sa zakonskom regulativom i sa željama vlasnika registrature izrađen elaborat, sačinjen plan i sagledano je stanje u registraturi. Urađeno je 7.5 miliona skenova iz 11 000 predmeta i izrađena je baza podataka. Posebna pažnja posvećena je redosledu i adresiranju dokumenata i digitalnih fajlova, jer je bilo važno da se dokumenti vraćaju u registratore po utvrđenom redosledu, a digitalni fajlovi da budu pristupačni. Osoba koja je digitalizovala građu, kontinuirano je proveravala kvalitet i verodostojnost digitalizovanih fajlova. Pri skeniranju rađeno je i „opredmećivanje“ dokumenata tako što su između predmeta stavljali jedan beli list na kome je pisalo „predmet“. Originalni predmeti vraćeni su u registratore, a digitalizovani dokumenti su sačuvani u posebnim podfolderima.

Dr Gabor Brejnih (dr. Breinich Gábor), arhivski savetnik iz Arhiva glavnog grada Budimpešte (Budapest Főváros Levéltára), održao je predavanje pod naslovom: Desetogodišnje iskustvo na digitalizaciji u Arhivu glavnog grada Budimpešte. (Budapest Főváros Levéltára egy évtizedes digitalizálási tapasztalatai). Na početku svog predavanja naglasio je da bi pre deset godina jedva bilo moguće da se sakupi ovoliki broj predavača koji bi iskustveno govorilo o digitalizaciji. Prve studije o pitanju digitalizacije bile su retke i objavljivane su 1997. godine, tako da su u budimpeštanskom gradskom arhivu već 1998. godine počeli razmišljati o digitalizaciji. Sredstva su nabavljena na konkursu. Prirodno je bilo da započnu sa digitalizacijom vizualno zanimljivih predmeta. Posebno se postavljalo pitanje kako pronaći rešenje za kvalitetno digitalizovanje, koje neće zauzeti suviše mesta u digitalnom prostoru. Prihvaćeno je da kao dobar format posluži 400 dpi,  koji omogućava da se sačuva sve što je vidljivo na dokumentu. Takođe, odlučili su da fajlove čuvaju u TIF (TIFF) formatu. Predavač je naznačio da izbor predmeta za digitalizaciju zavisi od konkursa u kojima dobijaju novac za poslove, ali i od razvoja tehnike i sve lakšeg skladištenja informacija, i sve razvijenije metodologije digitalizacije. Uz Arhivu glavnog grada u Mađarskoj osnovana su i preduzeća koja se bave digitalizacijom.

Ljiljana Dominković, arhivista Državnog arhiva Osijek, održala je predavanje o digitalizaciji u Državnom arhivu u Osijeku. Ona je izdvojila, da je danas informatika prisutna na svim poljima. Velika je opasnost ako digitalizaciju ne radimo po dobro utvrđenom planu, tako da je u Hrvatskoj na državnom nivou doneta odluka o digitalizovanju građe. Došli su do zaključka da vredi digitalizovati predmete koji sadrže „metapodatke“ tj. podatke koji se ne mogu drugačije reprodukovati (planovi, tlocrti, karte). Takođe su zaključili da treba digitalizovati matrikule radi njihove vrednosti. Zbog sličnih razloga digitalizovana je građa katastra. Kao rešenje problema u Hrvatskoj osnovan je „ARHiNET“, mrežni informacisjski sistem, koji obezbeđuje rešenje skladištenja i dostupnosti digitalizovanih arhivalija. Mada su svesni i toga da treba pratiti razvoj informatike radi iznlaženja boljih rešenja.

Ferenc Siđi (Szűgyi Ferenc), arhivista Istorijskog arhiva Senta govorio je o digitalizaciji crkvenih matičnih knjiga (Az egyházi anyakönyvek digitalizálása), koju su započeli 2005. godine. Na početku rada građa na mikrofilmovima je digitalizovana mikrofilm skenerom. To su bile matične knjige katoličke i pravoslavne crkve. Godine 2006. nabaviljen je foto-aparat, montiran je na spravu za mikrofilmovanje i tako je ubrzan proces digitalizacije.

Digitalizovane su matične knjige okolnih mesta, koja su pod ingerencijom arhiva Senta (Gornji Breg, Horgoš, Martonoš, Kanjiža, Adorjan, Bečej, Bačko Gradište, Bačko Petrovo Selo, Mol). Pored katoličkih digitalizovane su i jevrejske i nazarenske matične knjige. Količina digitalizovan građe iznosi 14.8 m.

Ovaj poduhvat ujedno obezbeđuje i čuvanje istorijske baštine, samim tim što je pravna pozadina ovih arhivalija nesigurna, jer crkve mogu, a po iznetim podacima i žele da dobiju njihove oduzete knjige. Zato je za rad arhiva važno da budu obezbeđeni dostupnost, čuvanje i isporuka uverenja.

Pošto je trebalo brzo da se radi važno je bilo dobro označiti i skladištiti digitalne podatke. Fotografije su obrađivane radi bolje čitljivosti, a sačuvane su o oba oblika. Cilj je da informatičar uradi program koji će pomoći u brzom pronalaženju podataka.

Dr sci Izet Šabotić, direktor Arhiva tuzlanskog kantona sagledao je čitavu koncepciju digitalizacije i održao predavanje o temi „Prednosti i nedostaci digitalizacije arhivske građe – bosanskohercegovačko iskustvo“. Predavač je naznačio da se proces digitalizacije može uklopiti među klasične zadatke zaštite arhivske građe. Takođe je nova tehnika primenljiva u sistemu upravljanja, pri čemu ja važna pravna osnova delatnosti. Veliki je problem kako sačuvati dokaznu vrednost digitalizovanih arhivalija. Ovaj stručnjak kao zaključak izdvojio, da digitalizacija olakšava pristup arhivalijama, ali je veoma važno da se dobro razmisli o tehnici i tehnologiji odabira. Po njemu treba krenuti sa jednostavnom građom, kako bi se izbegli problemi i steklo iskustvo. U Bosni i Hercegovini se proces digitalizacije smatra kao deo „hibridnog arhiviranja“ u kome je mikrofilmovanje trajnije rešenje, dok digitalizacija „povećava upotrebno-korisnu funkciju bržeg pristupa arhivskoj građi“.

Andor Mudri (Mudri Andor), arhiviski pomoćnik Arhiva Županije Bač-Kiškun (Bács-Kiskun Megyei Levéltár), održao je predavanje pod nazivom „Iskustva digitalizacije tehničke dokumentacije u Arhivu županije Bač-kiškun“ (“Bács-Kiskun Megyei Levéltárban őrzött tervrajzok digitalizálásának tapasztalatairól”). Predavač je svoje izlaganje počeo isticanjem činjenice da dokumenti nisu večni, a njihova sadržina ne vredi mnogo ako su zatvoreni u depoima u kutijama. Mikrofilmovanje je pomoglo da građa bude lakše dostupna. Novu fazu razvoja čini digitalizacija, ona ima i tu prednost što je veoma lako napraviti kopiju digitalnog sadržaja, a još je dostupnija. Predavač je izložio optimističko viđenje, da se digitalizovani fajl može sačuvati beskonačno dugo, i da je zapravo i to digitalizacija, samo na drugačiji način, ako se njihov sadržaj pretvori u tekstualni fajl. Andor Mudri misli da se formati slikovnih fajlova neće menjati, što znači da treba paziti samo na redovnu kontrolu i obnavljanje digitalnih fajlova.

Predavač je veoma detaljno govorio o tehničkim parametrima korišćenih digitalnih aparata, i takođe je naveo 400 dpi, kao najoptimalniju rezoluciju. On smatra da je preporučljivo digitalizovati predmete pre restauracije, ali je veoma bitno da digitalizovani fajl može da se dotera pomoću raznih programa (Adobe Photoshop, Corel Photo-Paint). Posebno je naglasio da se digitalizaciji treba pristupiti sa veoma kvalifikovanim informatičarem i uz dovoljna materijalna sredstva.

Jugoslav Veljkovski, arhivist Istorijskog arhiva grada Novog Sada, govorio je o problemima digitalizacije u Arhivu Novoga Sada. U svom predavanju naveo je razloge zbog kojih valja pristupiti ovom poslu i predočio najbolji način kojim se može obavljati digitalizacija. Novosađani su odlučili da digitalizuju veliku i značajanu arhivsku građu fonda Magistrat slobodnog kraljevskog grada Novog Sada (1748–1918). Tako su mogli kontinuirano raditi. Zbog raznovrsnosti arhivske građe odlučeno da digitalizuju foto-aparatom.

Pročitana je bila skraćena studija arhiviste Žofije T. Pap (T.Papp Zsófia) Program za digitalizaciju planova i karata u Arhivu Baranjske županije u Pečuju (Térkép digitalizálási program a Baranya Megyei Levéltárban, Pécs).

            U njihovom arhivu ima oko 3200 karata po kojima je zbirka veoma značajna. S obzirom na okolnost da u Baranji na malom prostoru ima preko 350 nastanjenih mesta, taj predeo je po tome jedinstven. O svakoj naseobini imaju barem jednu kartu. Uz neke karte postoji i pisana građa i njima se poklanja posebna pažnja. Veliki broj karata ispisan je rukom, sadrži značajan broj informacija, crtež o centru naseobine, urbarijalne podatke, podatke o tome gde su i koje su se kulture gajile i još druge neprocenjive vrednosti. Pojedine grupe karata  značajne su zbog toga, što su nastale po narudžbi i naređenju kralja, npr. iz marta 1850. godine itd.

Naravno, važne su i karte o gradu Pečuju. Zbirke tih karata su značajne zbog rekonstrukcije pojedinih delova grada, a nekad i zbog mogućnosti identifikacije pojedinih zgrada. Fotokopiranjem su čak iz drugih arhiva nabavili neke karte koje dopunjuju zbirku. One su takođe digitalizovane. Postujala su arhivska pomagala pre skeniranja, koja su im pomogla da odrade posao. Sarhivsku građu je skenirala osoba po ugovoru, zaposlena izvan arhiva. U procesu digitalizacije Pečujci su shvatili da je važno pripremiti razna arhivska pomagala, kod nekih predmeta čak veoma detaljna. Digitalizacija karata je  korisna jer, kada je urađena, originalnu kartu više ne treba izdavati, a istraživačima koje interesuju delovi grada prikazuju se digitalizovani segmenti dotične karte, sa odgovarajućim delovima grada. Takođe, važno je da istraživač može bez problema da dobije kopiju lokaliteta koji ga interesuju. Do sredstava potrebnih za obavljanje ovih poslova dolazi se putem konkursa i raznih drugih izvora. Iz tih sredstava kupovani su neophodni aparati i angažovani spoljni saradnici.

Tatjana Stevančev, arhivist Istorijskog arhiva Sombor održala je predavanje o temi „Digitalizacija građe fonda Sreske komisije za konfiskaciju Sombor“. Dala je kratak prikaz pokušaja i postupaka digitalizacije koji se obavljaju u zemljama na zapadu. Interesantno je, da su u Istorijskom arhivu u Somboru odlučili da digitalizuju tada nejfrekventniju građu, na osnovu iskustva Istorijskog arhiva grada Novog Sada. Budući da skeniranje nije obezbeđivalo potrebnu brzinu i sigurnost, odlučili su se za mogućnosti digitalnog foto-aparata. Građa je bila u relativno dobrom stanju pa su je uglavnom lako digitalizovali.

Zaključak na osnovu svih predavanja je da su svi arhivi i arhivisti svesni značaja digitalizacije, ali manje razmišljaju o digitalnim tehnikama kao sredstvima za kontakt s javnošću, i o mogućnosti da pomoću interneta propagiraju arhivsku delatnost. Takođe je mnogo jeftinije publikovati neka izdanja u digitalnom formatu na CD-u ili DVD-u.

Arhivisti su se uglavnom složili oko zaključka da je digitalizacija najbolja ako je rađena u TIF formatu i sa rezolucijom od 300 ili 400 dpi. Kod arhivalija koje treba digitalizovati na prvom mestu su one koje su interesantne u vizualnom pogledu i koje nose metapodatke, tj elemente koji se teško mogu reprodukovati prepisivanjem i opisivanjem, a pri tom nije zanemarena ni frekventnost korišćene građe. Proces digitalizacije usporavaju dva problema. Kao prvo, zakonodavstvo još nije utvrdilo stabilnu pozadinu te delatnosti, a kao drugo tehnička oprema i digitalni formati se suviše često menjaju. Radi zaštite digitalnih sadržaja neophodne su ozbiljne mere predostrožnosti. Najteži je zadatak, da se sačuva verodostojnost, dokazna snaga i istovetnost digitalnih dokumenata sa originalima. Ipak sve ono što je rečeno daje naslutiti da se digitalizacijom i brigom o digitalizovanim sadržajima može obezbediti čuvanje podataka do beskonačnosti, a razvoj informatike i interneta tj. umrežavanja upućujes na mogućnost da će dokumenti biti dostupni u meri koju danas i ne možemo zamisliti. Naravno, sve to se ne može postići bez stručno dobro potkovanih arhivista i informatičara. Verovatno je budućnost arhivske stuke u zbližavanju sa informatikom.DSCF0102

 

Zoltan Mesaroš PhD, arhivsta

Arhiv i škola II

 

Saradnja Arhiva i Gimnazije “Deže Kostolanji” počela je u školskoj godini 2006/2007. U prvom projektu saradnje đacima je ponuđeno da istražuju fondove gimnazija koje su postojale u Subotici tokom dužeg vremenskog perioda. Ta saradnja rezultirala je izložbom u vestibilu Gradske kuće i malim studijama đaka iako je najvažniji cilj projekta bio da se đaci upoznaju sa radom arhiva i da se sami naviknu na korišćenje arhivske građe. Tok i rezultat istraživanja dokumentovan je na CD izdanju Istorijskog arhiva Subotica.

Poučeni iskustvima prvog projekta sada smo u posetu Arhivu doveli više učenika. Učenici svih razreda (1n 3n i 3) posetili su instituciju, a najveći deo njih i više puta. Upoznali su se od oktobra 2008. godine sa radom Arhiva (zašto postoji, kako radi, kako rade njegovi saradnici, kako se skladište dokumenti itd.). Razredi su u punom sastavu dolazili do decembra 2008 godine, posle čega im je ponuđeno da rade na istraživanju arhivske građe. Poučeni iskustvom prvog i drugog programa saradnje sa gimnazijalcima deo projekta proširili smo na studente učiteljskog fakulteta a i na osnovnoškolce. Naime, ispostavilo se da veoma malo učenika i studenata ima predstavu o tome šta se radi u arhivima, pa je iskustvo pokazalo da je đacima i studentima bez obzira na njihov uzrast veoma interesantno videti arhivske depoe i čuti kako se čuvaju, štite i koriste arhivski dokumenti. Takođe je značajno da se svima predoči kako se istorija piše na osnovu izvora, a i to da nikakvo ozbiljno istraživanje na polju kulture bilo kog društva ne može biti validno bez potpore arhivskih izvora.

plakat_mail_resize

Učenicima Gimnazije smo ovoga puta ponudili fondove i zbirke o nekim ličnostima iz Subotice:

– F:179. Zbirka Ištvana Ivanjija 1724–1783:

– F:211. Zbirka Ivana Rudića (1904 –  ?  ); 1686-1975:

– F:216. Zbirka Jelisavete Lifka 1882–1981:

– F:289. Zbirka Tibora Sekelja, svetski putnik (1912–1988); 1960–1980:

– F:430. Zbirka Marte Kovač Kenjereš (1933–1984); 1881–1994:

 

Životi i ostavštvina ovih ličnosti veoma su raznoliki. Zbirka Ištvana Ivanjija sasvim je mala i sastoji se od svega tri kutije. Međutim, latinski jezik i rukopisni karakter dokumanata postavio se pred učenike kao nerešivi problem. Rad na ovom fondu sveo se na iščitavanje knjige o istoriji Subotice, koju je Ivanji napisao na osnovu dokumenata ovog fonda. Učenici su takođe izabrali najatraktivnije rukopise radi skeniranja i za pripremu izložbe.16_tmb

Sa druge strane fond o Marti Kovač Kenjereš na prvi pogled je izgledao veoma obilan. Učenicima se učinilo da neće moći sagledati sve 62 inventarne jedinice (knjige i kutije). Ali jezik izvora bio je razumljiv i lak, a spisi su bili dovoljno obilni da se iz njih sazna dovoljno o samoj Marti Kovač Kenjereš. Izvori su dozvolili da se dobro upozna ličnost poetese, a razni isečci iz novina omogućili su da se napravi atraktivan deo zajedničke izložbe. Karakteristika ovog fonda je da je njen stvaralac radio na sistematizaciji svega sakupljenog. Učenicima je takođe bilo simpatično i blisko sve čime se bavila Marta Kovač Kenjereš. Sve je to razlog što je najuspešniji rad napisan o njoj.DSCF5365

Zbirka Jelisavete Lifka predstavljala je iznenađenje za učenike; naime, očekivali su da se u njoj mogu pronaći spisi o njenom mužu Šandoru Lifki. Međutim, ta vrsta materijala bila je neznatna, ali su umesto toga pronašli zbirku razglednica složenu po albumima na veoma osobit način. One su omogućile, da se izaberu atraktivne slike interesantne za izložbu. Zbirka se sastojala čak od 102 knjige tj. albuma sa slikama. Jezik zbirke takođe je bio dosta pristupačan uz malo latinskog i nemačkog teksta.

Fond o Tiboru Sekelju, iako količinski ne mali, nije mogao da dâ punu sliku života ove ličnosti. Svetski putnik i esperantista živeo je toliko intenzivno i na toliko mesta bio, da spisi koji su ostali o njemu govore  o svemu tome samo letimično. Ipak, ta zbirka je bila bogata pismima i raznim stvarima koje je sakupio tokom života. Dopisivao se sa ljudima iz dalekih zemalja, služio se esperantom i drugim svetskim jezicima. Takođe je napisao velik broj knjiga na raznim jezicima

Ivan Rudić je subotički intelektalac koji je pratio dešavanja u gradu, sakupljao članke i razne spise na svim jezicima koji su se govorili u Subotici. U ovoj zbirci bilo je dokumenata o interesantnim događajima u gradu i okolini.

Grupe učenika sedmično su provodile vreme u Istorijskom arhivu, radeći na izboru interesantnih dokumenata za izložbu, i sakupljajući podatke za pisanje rada o dotičnoj osobi.

Projekat je okončan krajem maja 2009. godine izložbom postavljenom u Gimnaziji “Deže Kostolanji” i može se smatrati uspešnim. Relativno mnogo učenika  upoznalo se sa arhivom i arhivskom građom, a oni koji su odlučili da se pozabave pojedinačnim ličnostima, mogli su da upoznaju metode istarživanja i stekli su osnovne veštine da bi u budućnosti mogli pisati naučne radove. Takođe je bio rezultat projekta novo CD izdanje.

 

Mijo Mandić: Buni, Bunievci, Bunjevci, Bunjevačka Matica, Subotica 2009, str.  248. 

U izdanju Bunjevačke Matice ova knjiga se pojavila pred javnošću, krajem 2009. godine. Njen autor je unuk Mije Mandića, arhitekta Mijo Mandić mlađi (1949.) koji se do sada u oblasti društvenih nauka  javljao  novinskim člancima i kraćim prilozima.iz Knjige

Već iz samoga naslova koji ređa etnonimske oznake i oblike iz ranijih vremena,  naslućuje se tema i sadržaj obimne studije – pokušaj rekonstrukcije porekla Bunjevaca, odnosno njihove etnogeneze, od najstarijih vremena pa do sadašnjeg  doba.

A odgovore na ta pitanja davali su u zadnjih stotinu i pedesetak godina mnogi autori, vrlo različitih stručno formalnih kvalifikacija i zvanja, od profesora univerziteta do ambicioznih amatera, u formama ozbiljnih naučnih studija, istoriografskih, etnogrfaskih, lingvističkih i drugih,  do politikantskih pamfleta. Iz današnje perspektive u rezultatima koje su ostavili, lako se isčitava njihova vrednost t.j. efemernost isto kao i sa koje nacionalno ideološke  polazišne osnove obrađuju temu. Plodovi njihovih nastojanja su zbog toga  šaroliki, neujednačeni, heterogeni, često nedovoljno argumentovani i po pravilu međusobno suprotstavljeni. Time ta produkcija kao da samo odslikava kolebanja koja zahvataju Bunjevce. Stanje u tom pogledu je takvo da do danas, ni u naučnim krugovima, pa tako i u svakodnevnom životu,  nije iskristalisan  zajednički opšteprihvaćen stav ni o nekim od najosnovnih stvari, počevši o poreklu imena Bunjevaca, pa do toga kojoj naciji oni pripadaju. U tom svetlu treba promišljati i o prisutnoj dubokoj podvojenost te male zajednice na Bunjevce i Bunjevce Hrvate. Treba istaći da je Mandić jedan od autora koji danas pripada deklarisanim Bunjevcima, odnosno nehrvatima.BUNI

Bunjevci danas u Srbiji predstavljaju etničku zajednicu kojoj su priznata prava nacionalne manjine, te imaju formiran svoj Nacionalni savet. Najveća koncentracija im je u području oko Subotice. Starosedelačko i autohtno su stanovništvo, tu su  masovnije naseljeni  u XVII i XVIII veku. U periodu Monarhije mađarizacija je i među njima bila vrlo snažna. Smatra se da su bili odlučujući demografsko-etnički faktor koji je doprineo da se granična linije, po završetku Prvog sv. rata, povuče upravo na način da Subotica pripadne novoj državi. Ukupno ih je po rezultatima popisa stanovništva iz 2002. bilo popisano 20 012. Drugi deo te populacije, slične brojnosti, izjašnjava se kao bunjevački Hrvati. Zajedničko im je što beleže velike demografske padove.

Delo je podeljeno na sledeća poglavlja: O nazivu Bunjevac, Analiza prošlosti Bunjevaca sa aspekta njihovih naseljavanja i njihovih prezimena, Sličnost ili istovetnost naših prezimena sa brđanskim plemenom Drobnjaka, Usporedba prezimena Poljičana sa prezimenima bačkih Bunjevac, Analiza napisa dr. Riste Jeremića „Beleške o Bunjevcima“ u odnosu na bunjevačka prezimena, Značajna prezimena na koje upozorava biskup Ivan Antunović, Završno razmatranje analize Bunjevaca sa aspekta njihovih prezimena, Govor bačkih Bunjevac kao faktor njihove osobenosti, Na koji način se i od kada korstio štokaskvo-ikavski govor, „Kako se ime naroda i zemlje, u imenu Ilira i Traka samo i jedino u nami zadržalo, pa nijednom drugom puku, koji je ovuda živio, nije to ime podieljeno“, Starosedeoci sa panonsko-transilvanskih prostora i njihovo moguće ishodište za poreklo Bunjevaca, Osvrt na najnovija istraživanja u vezi porekla indoevropskih naroda, Sažete prepostavka – hipoteze o poreklu Bunjevaca, Kako različiti autori vide poreklo Bunjevaca, Moguća područja prvobitne bunjevačke postojbine, Završno razmatranje o poreklu Bunjevca, Znameniti Bunjevci od XVII do XX veka, Na polju javnog života, Franjevci Bunjevci. Dat je popis literature od 153 jedinice.

Rad obuhvata polja nekoliko disciplina: istorije, arheologije, etnologije, antropolgije i drugih. Sa toga aspekta, mora se reći da je ovde reč o amaterskom delu, pošto autor nema takve stručne kvalifikacije, no on formom a delimično i koncepcijom uspeva da zadovolji osnovne postavke naučne metodologije, na pr. koristeći naučnu aparaturu pozivajući se na 100 fusnota.

Mandićeva knjiga je zasnovana na podacima iz postojeće literature uz dodavanje nekih orginalnih koncepata, poput onog lingvističkog – o sanskritskim korenima imena Bunjevaca. Autor nije koristio nove istorijske ili druge izvore i građu. Jasno je da se  metodom kompilacije teško može dostići  više nego što su pređašnji pisci uspeli. Vrednost ali i istovremeno i mana ove knjige, nalazi se u samoj činjenici da pokušava aktualizirati pitanje porekla Bunjevaca sabravši dostignuta znanja na temeljima napisanog u ranijim periodima, postavivši  ih u funkciju prilagođenoj današnjoj društveno političkoj situaciji. Time smo dobili još jedno delo koje obogaćuje bibliografiju o Bunjevcima,  nudeći ponekad kontraverzne odgovore na teška pitanja etnogeneze, svedočeći o problemima i iskušenjima kojima je ova mala zajednica izložena.

Stevan Mačković

  • Бранко Ћупурдија: Породица колониста у Бајмоку 1945–1948, Друго измењено и допуњено издање, Српски генеалошки центар, Београд 2009, 318.KNJIGA PORODICA KOLONISTAНепуне четири године после првог издања књиге ”Породица колониста у Бајмоку 1945-1948”,  др Бранко Ћупурдија, редовни професор на Филозофском факултету Универзитета у Београду, изменио је и новим поглављима допунио вредно дело које обрађује судбину колониста који су после Другог светског рата населили Бајмок.[1] Издавач дела, које је штампано у 300 примерака, је Српски генеалошки центар из Београда.

    Ћупурдија, сваком  читаоцу разумљивим језиком, описује процес колонизације Бајмока у времену после Другог светског рата, разлоге који су навели горштаке са тромеђе Лике, Горског котара и Хрватског приморја да бољи живот потраже и ”изграде”  на подручју суботичке општине, као и да утврде законску регулативу која им је то омогућила. Друго измењено и допуњено издање књиге обогаћено је новим деловима: ”Колонизација Бајмока” – део о повратницима, ”Три расправе о колонизацији” и допуном поглавља  о етнографском читању архивских докуменатата: ”О земљи матици”. Нови делови књиге су, као и сви у првом издању, утемељени на изворној архивској грађи и документима које је аутор пронашао у архивским установама различите хијерархијске надлежности и стручној литератури писаној на темељу истих, као и у директним разговорима с многим људима  непосредно умешаним у процес колонизације, који су уједно били њен саставни део. У поглављу ”Колонизација Бајмока” Ћупурдија описује како је дошло до колонизације, пресељавања становништва, пише о њиховој новој стварности, о проблемима с којима су се сретали, o одлуци и разлозима дела популације да се врати у стари крај, као и o улози државних органа у читавом процесу. Поглавље ”Три расправе о колонизацији” објашњава овај сложен, тежак и одговоран посао, документовано приказујући ко је имао право на колонизацију, на доделу кућа и земље и како су спајане и дељене породице. Укратко, аутор исписује странице које објашњавају идеолошко–политичка, материјално–социјална питања  и законску подлогу која су покренула читав процес. Посебно је вредно и емотивно дирљиво писмо које су колонисти из Бајмока  написали ”Другу председнику Владе ФНРЈ Маршалу `Титу`” у којем се ”Драгом другу Маршалу” жале на услове смештаја, расподелу добара, однос бајмочке локалне самоуправе, сиромаштво, оскудицу, појаву раслојавања у друштву и на привилегије код неких колониста али и локалних руководилаца и њихових породица. Новопридошли Бајмочани објашњавају Маршалу како ти процеси утичу на њих и на потребу за повратком у стари крај. О значају тог писма и онога што је уследило најбоље ”говоре” ауторове речи: ”Писмо колониста из Бајмока указује да при том треба водити рачуна о људској души, о обичном човеку и његовим потребама, мишљењима, осећањима, деловањима, идеалима и надањима и о чињеници да је реч о једном тешком, послератном времену, друштву и држави у повоју, приличној материјалној неимаштини, која је да би се делила, захтевала строге, често и престроге законске и моралне норме.” У материјалу под називом ”О земљи матици” аутор упозорава на могуће пропусте настале у раду локалних и савезних органа, као последицу лошег читања и писања географских и личних података.

    Ипак, оно што друго издање Ћупурдијине књиге чини особеним јесте откровење и употреба вредне архивске грађе коју је аутор пронашао у Архиву Војводине у Новом Саду, Архиву Југославије и Музеју историје Југославије – Архиву Јосипа Броза Тита у Београду и употреба грађе из Историјског архива у Суботици. Писма колониста Јосипу Брозу Титу, која обрађује аутор, допуњују представу о системима власти и вредности који су доминирали социјалистичком Југославијом. Но, истовремено, она  верно објашњавају ауторову тврдњу написану у закључном поглављу књиге: ”да није могуће у потпуности протумачити архивску грађу без познавања етнографских чињеница на терену, односно без познавања свакидашњег и обичајног живота колониста”. Другим речима, професор Ћупурдија и у овом делу оставља простор да у будућем времену, на темељу новооткривене архивске грађе, допише нове странице уз расправу ”Породице колониста”.

    Зоран Вукелић, архивиста

    [1] Прво издање књиге објављено је у децембру 2005. године – видети рецензију у EX PANNONIA 11, Суботица 2007. година